A második világháborút követően létrejött szocialista országok vezetői csaknem valamennyien közismert politikusok, régi, kipróbált kommunisták voltak. Mao Ce-tung a Kínai Kommunista Párt egyik alapítója volt, a jugoszláv Joszip Broz Tito, a bolgár Georgi Dimitrov, a csehszlovák Klement Gottwald, a magyar Rákosi Mátyás a Kommunista Internacionálé vezetői, aktív munkatársai közé tartoztak. Őket nem kellett sem ki-, sem feltalálni. De vajon honnan került elő Kim Ir Szen (angol átírásban Kim Il Sung) és vált rövid idő alatt Észak-Korea első számú vezetőjévé?
Amikor én ötven esztendővel ezelőtt Észak-Koreában jártam, házigazdáim végigvittek csaknem az egész országon. És amerre csak jártunk, jóformán mindenütt mutattak valami emléket arról, hogy Kim Ir Szen ott harcolt a japánok ellen. A legtöbb helyen még az akkor használt pisztolyát is kiállították. (Amiből csak egy következtetést lehetett levonni, nevezetesen, hogy amikor a későbbi Nagy Vezér befejezte valahol hősi harcát, az utókorra hagyás szándékával mindig eldobta a pisztolyát.) Csakhogy szolid források egyöntetűen állítják, hogy a Kim-dinasztia megalapítója sohasem harcolt fegyveresen Koreában. Partizán ugyan valóban volt, de a japánok által igazgatott Mandzsúria területén, majd átszivárgott a Szovjetunióba, ahol is a Vörös Hadsereg 88. számú különleges lövészdandárjának (tábori postaszám 8461) lett zászlóaljparancsnoka századosi rendfokozattal. 1942 és 1945 között a távol-keleti Vjatszkojéban (Habarovszki határterület) állomásozott, ott nősült meg és 1941-ben ott született fia, a későbbi Kedves/Nagy Vezető, Kim Dzsong Il. Ez utóbbi esemény időpontja a hivatalos észak-koreai források szerint 1942, színhelye pedig – és ez a hamisítás lényege – Észak-Korea, egész pontosan a paktuszeni partizántábor.
Kim Ir Szen 1945 szeptemberének végén, majd’ egy hónappal a második világháború teljes befejezése után érkezett meg a 88. dandár százhetven harcosának élén Vlagyivosztokból Koreába a Jemeljan Pugacsov nevű szovjet hajón. Aztán kisvártatva az illetékes szovjet tábornok Phenjan helyettes városparancsnokává nevezte ki. Ebben az időben karolta őt fel Tyerentyij Fomics Stikov vezérezredes (jegyezzük meg ezt a nevet!), a szovjet távol-keleti katonai körzet haditanácsa parancsnokának politikai helyettese, utóbb a Szovjetunió első nagykövete a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. Közben ugyanis Koreának a szovjetek által megszállt északi részén létrejött a népi demokratikus köztársaság, míg a 38. szélességi foktól délre, az amerikaik megszállta Dél-Koreában az Egyesült Államokból visszatért Li Szin Man (angol átírásban Syngman Rhee) lett az elnök. 1950-ban, amikor a közben Észak-Korea első emberévé lett Kim Ir Szen vezetésével a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hadserege megtámadta a déli Koreai Köztársaságot (ami a szovjet és a szovjetbarát sajtó szerint pont fordítva történt), a Magyar Írószövetség felszólította tagjait, hogy versben és prózában bélyegezzék meg Li Szin Mant, az „imperialisták láncos patkányát”. (A szovjet és az azt követő propagandában Tito akkor már régen láncos kutya volt, de a képzavaros LÁNCOS PATKÁNY itt szerepelt először és utoljára.)
A népi demokratikus Magyarország kivette részét a harcoló Észak-Korea támogatásából. Magyar orvosokkal, ápolószemélyzettel, felszereléssel működő tábori kórházat küldött a KNDK-ba, észak-koreai hadiárva gyermekeket fogadott be, akik a budapesti Kim Ir Szen Iskolában tanultak. A koreai háború eseményei, 1953 óta tartó, befagyasztott kimenetele ma már történelem. (A két Koreát ma is csak fegyverszüneti vonal választja el, nem pedig államhatár.) És még két magyar vonatkozású Kim-esemény. A Nagy Vezér 1984-ben Magyarországra látogatott, ahol is szívélyes hangulatú megbeszéléseket folytatott Kádár Jánossal. 1987-től a magyar nemzetiségű Szilágyi-Herman Erzsébet, a nyírcsaholyi születésű, svájci állampolgárságú asszony volt Kim Ir Szen gyógymasszőre, aki a vezér nyakfájását enyhítendő több alkalommal is hosszú hónapokat töltött Phenjanban.
Itt térjünk vissza Tyerentyij Fomics Stikov vezérezredesre, aki – a szovjet enciklopédia szerint is – 1945 és 1950 között Észak-Korea tényleges irányítója volt. Az akkor már tartalékos állományú tábornok csaknem egy évtizeddel phenjani nagyköveti évei után 1959. május 31-től a Szovjetunió budapesti nagyköveteként szolgált. 1960 július 6-ig. Vagyis alig tizenhárom hónapig, ami a diplomáciai gyakorlatban szokatlanul, sőt feltűnően rövid idő. Budapesten akkor azt beszélték, hogy Kádár János, aki valamilyen okból nem tudott kijönni vele, kérte Hruscsovtól a nagykövet hazahívását, ami meg is történt.
Valamikor a ’70-es években egy ízben Novgorodból utaztam Moszkvába vonaton, és véletlen útitársam, egy idősebb orosz férfi, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, megjegyezte: „Úgy tudom, önöknél szolgált nagykövetként Tyerentyij Fomics Stikov, akinek én a háború után a sofőrje voltam Phenjanban.” Megerősítettem, hogy így van, és élve az alkalommal megkérdeztem tőle, igaz-e, amit kósza beszélgetésekben többször is hallottam, hogy tudniillik Stikov „találta fel” Kim Ir Szent, hogy ő csinált a Vörös Hadsereg politikában tapasztalatlan századosából pártfőtitkárt és miniszterelnököt. „Ezt nem tudom pontosan – felelte útitársam –, de az biztos, hogy Stikov elvtárs enyhén szólva gyámkodott fölötte és úgy bánt vele, mint az alárendeltjével. Dirigálta, hogy faszikám, gyere ide, faszikám, menj oda, csináld ezt, csináld azt.”
Ezen a ponton vált számomra szinte bizonyossá, hogy miért kérte Kádár Hruscsovtól Stikov nagykövet hazahívását. Azért, mert az bizonyára vele is úgy próbált bánni, mint az alárendeltjével. Kádár János – ez nem titok – a Szovjetunió hűséges szövetségese volt, de bizonyára nem szerette (volna?), hogy a szovjet nagykövet faszikámnak szólítsa.
