A Horthy-rendszer magát az 1918–1919-es forradalmakkal szemben határozta meg, mert miképp minden népnek kell egy „ellenség”, ahogy Umberto Eco kifejtette az „Ellenséget alkotni” című esszéjében, úgy a politikai rendszereknek is kell ellenpont. Az ellenforradalmat megalapozó mítosz szerint történelmünk az I. világháborút követően Károlyi Mihály és – a „hatalomátadás” legendájával vele szorosan összekötött – Kun Béla uralma alatt jutott mélypontjára, mert a baloldali politikai erők hatalomra kerülése csak anarchiát, káoszt és vörösterrort eredményezett, a felemelkedés pedig Horthy Miklós vezetésével kezdődött el. Az ellenforradalmat „megalapozó mítosz” ellenségképét, a „Másikat” úgy teremtették meg, hogy a liberálisok, a mérsékelt szociáldemokraták és a kommunisták között azonosságot tételeztek. A munkát a legmagasabb színvonalon Szekfű Gyula végezte el az 1920-as Három nemzedék című ismert művében, amely szerint az 1918–1919 forradalmakhoz nem a világháború elvesztése, hanem a dualizmus kori elit liberális politikája vezetett, amely úgymond – a betegség metaforájával – legyengítette a „magyar faj” immunrendszerét, így aztán könnyedén megtámadhatták a „bolsevizmus bacilusai”.
Az 1919 utáni ellenforradalmi szerzők jó része ezt a választ adta, amikor az összeomlás okait kutatta. A liberális politika bírálatának – amely összefüggött a szekularizáció és a modernitás kritikájával – léteztek míves és mérsékelt, illetve nyíltan antiszemita, radikális változatai. Mindkettőre bőven szolgáltat példát a „numerus clausus” néven elhíresült, 1920. évi XXV. törvénycikk nemzetgyűlési vitája, amelynek egyik „tanulságát” maga Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter fogalmazta meg 1920. szeptember 21-én: „a liberalizmus a főbűnös abban, hogy a proletárdiktatura nálunk bekövetkezett”. Az a démonizált Tanácsköztársaság, amelyet a törvényhozók „zsidódiktatúraként” azonosítottak, hogy ezzel indokolják a papíron „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” rendelkező, de valójában a zsidónak tekintett hallgatók felsőoktatási kiszorítását célzó törvényt. Ennek végrehajtási utasítása az izraelita felekezetűeket már külön „népfajként” értelmezte, származássá átminősítve a felekezetet, amit már nem lehet elhagyni. Így a numerus clausust okkal tekinthetjük a „nulladik zsidótörvénynek”. Ahogy Kovács M. Mária megállapította Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920–1945 című 2012-es munkájában: „A numerus clausus törvény Magyarországon 1920-ban intézményes rangra emelte az antiszemitizmust.”
A numerus claususszal szemben elnézőbb, azt nem jogfosztónak, hanem „csak” jogkorlátozónak, és semmiképpen se zsidótörvénynek tartó – mivel a ravaszul és cinikusan megfogalmazott törvényszövegben nem szerepel a „zsidó” szó – történészek azt szokták felhozni a hírhedt jogszabály mentségéül, hogy a trianoni döntés után az egyetemi hallgatók létszámának korlátozása szükségszerű volt az egyharmadára zsugorodott Magyarországon, így elkerülve a „diplomás túlképzést”. Másfelől a nemzetiségi kvóta pedig a magyarok – köztük az elcsatolt területekről érkező középosztálybeli menekültek – pozitív diszkriminációját szolgálta értelmezésük szerint, zsidóellenes él nélkül.
A numerus clausus nemzetgyűlési vitájában felhozott érveket ismerve azonban ez az álláspont tarthatatlan, hiszen a törvény „népfajok és nemzetiségek” arányszámaival kapcsolatos kiegészítését is eleve antiszemita éllel indokolta a beterjesztő Bernolák Nándor 1920. szeptember 3-án: ha „egy faj (…) vezetőszerepet biztosit magának az ország határain belül élő minden más népfaj és így a magyar felett is: akkor elérkezett az önvédelemnek az a joga, amely arra teszi jogosulttá a nemzetet, hogy az őt kitevő népfajok érvényesülése terén bizonyos arányos megosztást követeljen”. Elenyésző volt azon képviselői felszólalások száma, amelyek fókusza nem a zsidók diszkriminálására esett.
Ha az 1920-as „nulladik zsidótörvényt” a történelem hármas időtartamának megfelelően kívánjuk értelmezni, akkor azt mondhatjuk, hogy a megkettőzött magyar középosztály struktúrája – Erdei Ferenc és Hanák Péter leegyszerűsítő „kettős társadalom”-elmélete nyomán a „zsidó polgárság” és a „keresztény úri középosztály” közt feszülő ellentét –, valamint az antiszemitizmus növekedésének I. világháború alatti konjunktúrája magyarázzák a numerus clausus elfogadását. Ehhez csak hozzájárult, hogy az „értelmiségi túltengés” századforduló óta létező diskurzusa még inkább teret nyert a frontról tömegével hazatért, és az egyetemeken maguknak helyet követelő jobboldali hallgatók ellenforradalmi mozgalmaival, az egyetemi zászlóaljakkal, a Turul Szövetség létrejöttével, és velük az antiszemita atrocitások sorozatával. Haller István Harc a numerus clausus körül című 1926-os műve szerint a jobboldali diákszervezetek önbíráskodó akciói kényszerítették rá a nemzetgyűlést, hogy a „zsidó” hallgatók arányát leszorítsák. De a Teleki-kormány nem állt ellen az 1920 augusztusában törvényjavaslat formáját öltő, korlátozó követelésnek, amelynek a nemzetiségi arányszámok megállapításába csomagolt antiszemita rendelkezését kiszervezték – a numerus clausus gondolatát lelkesen támogató Prohászka Ottokár, a kormánypárt elnökének közvetítésével – Bernolák Nándor képviselőnek.
A „zsidókvóta” elrejtésére azért volt szükség, hogy így játszhassák ki a Népszövetség kisebbségvédelmi rendelkezéseit. (Nem teljes sikerrel, a „minimum” arányszámokat meghatározó, „pozitív diszkriminációs” intézkedésnek beállított nemzetiségi megszorítást végül 1928-ban eltörölte a Bethlen-kormány – hogy egy olyan, a szülők foglalkozásait figyelembe vevő kvótával helyettesítse, amely továbbra is biztosította a zsidó hátterű hallgatók alacsony arányszámát.) Maguk a kormánypárti képviselők pedig jellemzően tartózkodtak a név szerinti szavazástól, mert nem akarták magukat nemzetközileg kompromittálni, olyannyira, hogy a numerus clausust szorgalmazó Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter nemmel szavazott: voksára szükség volt a szavazás érvényességéhez, ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a külföldi kritikákkal kevésbé törődő szélsőjobboldali képviselők szavazataival úgyis elfogadják a súlyosan diszkriminatív törvényjavaslatot.
A numerus clausus vitája mutatja, hogy a jobboldali radikalizmus nyelve úgy szállta meg a parlamenti üléseket, mint az „ébredők” az egyetemeket. Bár csak két év telt el a Tisza-rendszer bukása óta, a „haladáselvű, etatista és nacionalista liberalizmus” nyelvjátékát teljesen felváltotta az antiliberális jobboldali radikalizmusé – az „individualizmus csődjét” bejelentő, megváltozott korszellemmel együtt. A szótár Horthy-kori átrendeződését ihletetten illusztrálta Ignotus Pál a „Vissza az értelemhez” című 1936-os cikkében, amelyet Takáts József idéz a Modern magyar politikai eszmetörténet című 2007-es könyvében: „Ötven évvel ezelőtt ez volt a jelszó: liberalizmus, demokrácia, felvilágosodás, emberi méltóság, polgári jogegyenlőség, nemzeti függetlenség, népszabadság, szabad gondolat, szabad sajtó, szabad lelkiismeret, szabad verseny, haladás. Ma: tekintélyi állam, totális állam, korporatív állam, munkaállam, népiség, fajiság, új rendiség, új világnézet, új szellemi front, keresztény nemzeti országlás, nemzeti öncélúság, nemzetpolitika, nemzetvédelem, nemzetszervezés, szolidaritás, reform.” Ráadásul nemcsak a fogalmak változtak meg, de az egyes szavak jelentése is: például a „faj” korábban etnikum jelentésű, nyelvi-kulturális fogalmát egyre inkább egy biológiai megalapozottságú, rasszista fogalomként használták a magyar közéleti diskurzusokban. A következőkben a nemzetgyűlési diskurzust szétszálazva csoportosítom a numerus clausus elfogadása mellett felhozott antiszemita érveket, amelyek három, egymást is metsző halmazba sorolhatóak.
Első al-diskurzusként az „értelmiségi túlképzés” toposzának fajvédő perspektívából történő aktivizálását azonosíthatjuk. Ez mérsékeltebb verziójában az ország nehéz helyzetére és csökkent erőforrásaira hivatkozik, amelyben a „magyar fajt” kell védeni, de a mérsékelt hangon megszólaló képviselők is szinte kivétel nélkül átcsúsztak az antiszemita regiszterbe, a „népfajok” „aránytalan” felsőoktatási reprezentációjának tematizálásával. Az adott kommunikációs helyzetben meg se kellett volna nevezni a zsidókat, hiszen a vita résztvevői félszavakból is megértették egymást, de a pozíciók rég várt újraelosztásához indokot szolgáltató antiszemita bűnbakkereső diskurzus eldurvulásának időszakában nem is voltak esztétikai aggályaik, és bátran „zsidóztak” – legalábbis a magyar nyilvánosságban. A törvényjavaslat előadója, Usetty Ferenc 1920. szeptember 2-i beszéde remekül példázza a mérsékelt regiszterből a radikálisba való csúszást: „A két forradalom, azután a kegyetlen békeszerződés következtében ideiglenesen megcsonkított hazánk nem bírja el az óriási szellemi proletariátust.” Bár tiltakozott, hogy a törvényjavaslat egy nemzetiség ellen irányulna, de Usetty a már 1918 előtt is jelentkező túlzsúfoltságért a zsidó hallgatók nagy létszámát hibáztatta: „Okozta ezt a hirtelen felduzzadást főkép[p] az, hogy a zsidóság számarányát messze felülmúló arányban tódult az egyetemre.”
A második al-diskurzus célzottan tematizálta a zsidók vélt „nemzetietlenségét”, és már nemcsak a hallgatókat, hanem azokat a „veszélyes” radikalizmussal vádolt oktatókat – mint Pikler Gyulát – is támadta a „zsidó lélekkel” kapcsolatos negatív sztereotípiák aktivizálásával, akik úgymond „alkatilag” képtelenek arra, hogy nemzeti elkötelezettségű értelmiséget neveljenek ki. Bernolák Nándor nyomatékosította is 1920. szeptember 3-án, amikor a numerus clausus fő indokaként a „nemzethűséggel” kapcsolatos aggályokat jelölte meg, hogy: „az ifjúság egy jó része – és ezek közt túlnyomó számban voltak zsidók (…) a proletárdiktatúra alatt, de sőt már az első forradalom idején szintén elvesztette fejét és nemzetbontó eszmék szolgálatában állott, sőt egyenesen olyan tevékenységre is vetemedett, hogy őket az egyetemről ki kellett zárni. Világos, hogy az ilyen embereket oda többé beengedni nem szabad.” Bernolák a zsidó származású oktatók radikalizmusát, túlzott intellektualizmusát és utilitarizmusát vádolta az őszirózsás forradalom előkészítésével. Haller István 1920. szeptember 2-i felszólalása szerint is a Galilei Körből indult ki „minden forradalmi láz”, és ezért a radikalizálódásra hajlamos zsidó hallgatók, valamint a „nemzetietlen”, „destruktív” tanokat oktatók kirekesztését irányozta elő. A törvény záróvitájában is a liberalizmust és a tanszabadságot tette felelőssé azért, hogy „nemzetellenes”, radikális értelmiségiek kerültek ki a magyar iskolarendszerből.
Végül a harmadik – legjelentősebb – al-diskurzusba a numerus clausus indokaként a „zsidódiktatúraként” beállított Tanácsköztársaság negatív emlékezetére hivatkozó érvek sorolhatóak. A Tanácsköztársaságot a felületesen asszimilált zsidók művének tartó felszólalók a proletárdiktatúráért a zsidók „térfoglalása” ellen nem fellépő, dualizmus kori liberális politikát hibáztatták, így ezek a törvényhozók éppen arra voltak a legbüszkébbek, amiért a bírálók elfogadhatatlannak tartották a numerus clausust: antiliberális jellege miatt.
Haller István kultuszminiszter 1920. szeptember 21-i felszólalása szerint: „Az a liberalizmus, amely nálunk volt, az egy százrétű köpenyeg volt, melynek fedezete alatt mindent be lehetett ide lopni és mindent ki is lehetett innen vinni”. Prohászka Ottokár egyenesen úgy konkludált 1920. szeptember 16-án, hogy „a magyar állam egy világtörténelmi bűnt követett el, mikor ép[p]en a liberalizmus cégére alatt (…) megengedte azt a beszüremkedést”, amelynek eredménye úgymond a zsidók 1918–1919-es politikai hatalomátvétele lett. Zárásul Hermann Miksa műegyetemi tanárt, a Bethlen-kormány későbbi kereskedelemügyi miniszterét idézném, aki szintén „zsidódiktatúraként” állította be a proletárdiktatúrát. Ő a numerus clausust törvényes törlesztésnek tekintette, miképp megfogalmazta 1920. szeptember 16-án: „itt van ma a leszámolás ideje”.
Az „úri középosztály” „törvényes” leszámolása a rivális zsidó polgársággal a numerus clausus törvény meghozatalával meg is kezdődött. Az 1919-es „zsidódiktatúra” toposzával igazolt törvényjavaslat nemzetgyűlési vitáját feldolgozva egyértelmű, hogy arra a politikai elit elsődlegesen a „zsidóság” visszaszorítását célzó törvényként tekintett, még ha a külpolitikai kényszerek miatt ezt igyekeztek leplezni. Hogy a Tanácsköztársaság vezetőségén belül a „zsidó” rekrutáció felemlegetése nem a zsidók 1918–1919-es szerepvállalásából, hanem az 1919 utáni, a társadalmi javak újraelosztását az antiszemita ideológiával legitimálni akaró politikából adódott, jelzi, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának legradikálisabb híveinek számító rokkant katonákkal kapcsolatos Horthy-kori törvényhozási vitákban fel sem merült, hogy az 1918–1919-es pártszimpátiájuk miatt büntetni kéne őket. Tőlük ugyanis nem volt mit elvenni.
(A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült)
