Régi óhaj, hogy játékfilmek idézzék meg a rendszerváltás eseményeit. Nemrégen a Blokád című film kavarta föl a kedélyeket, elsősorban a két főszereplő, Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád köztársasági elnök kapcsolatának bemutatása: megindult a vita a hitelességről. Az amerikai filmművészettől pedig meg lehet tanulni, hogy nincs jó film emberi dráma nélkül. Ha a hősnek nincs szerelme vagy ellenfele, akkor a leghitelesebb történelmi esemény is dögunalmas. Sajnálatos módon azonban az alkotók rosszul választották meg a drámai hős ellenfelét: Göncz Árpád személye nem alkalmas arra, hogy antagonista legyen.
A film felemás fogadtatása nemcsak arra tanulság, hogy az amerikai film klasszikus mese-sémáját nehéz ráhúzni a közép- és kelet-európai, ráadásul a ma élőknek kortárs közéleti szereplők kapcsolatrendszerére, hanem arra is, hogy a rendszerváltás folyamata még a „forró emlékezet” része, hogy Jan Assmann egyiptológus fogalmával éljünk.
A rendszerváltás filmre vitele azért sem sikerülhet, mert a magyar nézőközönség és az értelmiség egy része nem ugyanazt várja el a jó filmtől: az egyik szórakozni megy a moziba, és nem feltétlenül szeretné, hogy neveljék, a másik pedig mindenáron az eszmei csaták megvívásának terepét látja bele a moziba.
Ez utóbbi ambíció garantáltan elriasztja az átlagos nézőt, de még a mai politikai-eszmei táborokra merőleges értelmiségit is.
Megoldás lehetne a dilemmára, ha a magyar filmesek nem állandóan a valaha élt személyeket próbálnák megjeleníteni a mozgóképen – Hunyadi Jánostól Antall Józsefig –, hanem olyan fiktív, de valós alapon, valós élethelyzeteken nyugvó karaktereket, amelyek keresztmetszet-szerűen leképezik a széles társadalmat. Vannak példák olyan filmekre, amelyek egy szűk emberközösség életén keresztül mutatják be a rendszerváltás körüli társadalmi változásokat – legyen bár az az orosztanárok (Édes Emma, drága Böbe), a föloszlatásra ítélt munkásőrök (Csapd le, csacsi!), egy lakótelepi ház (Szomszédok) vagy a vállalkozók (Barátok közt) közege.
Értelmiségi körökben divat volt eltartott kisujjal kezelni ezeket a mozgóképes alkotásokat, holott többet mondtak egy-egy foglalkozási csoport, lakóhelyi közösség vagy generáció rendszerváltáskori és 1990-es évekbeli életélményéről, mint az akadémikus művek. Milyen drámai, hogy embereknek át kell képezniük magukat egyik napról a másikra! Milyen sorsszerű, hogy Berényi Miklós kispórolja (kilopja) az alapanyagot az épülő (akár az országot jelképező) Mátyás király téri ház falából! Azóta persze ennél többet loptak ki abból az épületből... Milyen nevetséges és egyúttal hátborzongató az összeesküvésre készülő munkásőr csapat!
Vagy, hogy kelet felé tekintsünk, mennyire borzongató az orosz maffiának a szovjet birodalom széthullását követő megszületéséről készült Pocsék idő. A sorozat azzal kezdődik, hogy afganisztáni veteránok egy csoportja könnyes szemmel nézi a tévében, amint 1991. december 25-én Gorbacsov bejelenti lemondását, és ahogyan a Kreml előtti zászlórúdra felkúszik a fehér-kék-piros zászló, a sarló-kalapácsos vörös lobogó helyébe. A „Német” becenevet viselő Nyevolin sokak akkori keserűségét és csalódását fejezi ki: „Nem értem ezt az új életet. Minden ki van fordítva. Régebben érthető volt, hogy mi a jó és mi a rossz, mi igazságos és mi nem: az erősek megvédik a gyengéket, az időseket tisztelni kell, a fiataloknak lehetőségeket kell adni. Most pedig kik vagyunk? Banditák.”
Az afganisztáni veteránok úgy érzik, hogy elárulták őket. Szerették a Szovjetuniót, és most azt látják, hogy a szovjet nómenklatúra tagjai hirtelen átvedlenek – nacionalista, neoliberális vagy konzervatív jelszavakkal – kapitalistákká és „újorosz” oligarchákká. Azok, akik nemrég a Nyugat utolérését harsogták, most tolonganak a piacgazdasághoz vezető úton, s szinte szolgai alázattal, a neofiták gyomorforgató buzgalmával hajlonganak a nyugati „szakértők” előtt. Akik nemrég ateisták voltak, most az ortodox egyházhoz tartozásukkal kérkednek, és úgy furakodnak a szentté avatott utolsó Romanovok, II. Miklós és családja hamvaihoz, mint a csodatévő talizmánhoz. Nyevolin és társai, akik katonai szakértelmüket a szervezett bűnözés rendelkezésére bocsátják, arra hivatkoznak, hogy nem nagyobb bűnözők azoknál, akik eszméiket elárulva lenyúlták a szovjet nép javait. A putyini rendszer részben ebből a nosztalgiából él.
De persze maffiózó módszerek voltak bőven az 1990-es évek Magyarországon is, nem kell ezekért Oroszországig menni. Egyetlen film volt, amely őszintén reflektált az 1990-es évek eleji értékválságra: a Viszkis című. A bankrabló részben azért lehetett Jesse James-szerű hősfigura, amiért az igazi Jesse James is hős lehetett az Egyesült Államokban. Ott a vadnyugat, itt a vadkelet gátlástalanságát érzékelték sokan, és az állampolgárok úgy látták, hogy mindaz, amit elrabol, semmiség az elprivatizált, átláthatatlan vagyonokhoz képest. Akár igazat adunk ennek, akár nem, a Viszkis hűen ábrázolja a korszak hangulatát.
De lehetne bőven filmet készíteni a különböző ellenzéki mozgalmakról is, túllépve A besúgó című televíziós sorozaton. Mindegyik ellenzéki mozgalom és irányzat számos emberi drámát rejt, de tapintatosabb és hatásosabb, ha ezeket fiktív karakterekre húzzák rá. Vagy - hogy egy olyan témát említsünk, amely elvileg merőleges a jobb-bal törésvonalra - ott van az ökológiai gondolkodás, a „zöldség”. Bőven akad megfilmesíteni való ezen a téren is. A kommunizmus eszméje mindig rendelkezett – a marxi tudományosság ellenére – metafizikai, spirituális tartalommal: a kommunisták új embert és új világot álmodtak, amelyek inkább a valláshoz kapcsolják az eszmét, mintsem az ideológiához. Milliók számára azért volt elfogadható minden áldozat, mert hittek egy olyan világ eljövetelében, amelyben – mint ahogyan Lenin kedvenc írója, Csernisevszkij fogalmazott – „örök lesz a tavasz és a nyár, örökös lesz a boldogság”. Ehhez az idillhez nem illett a természeti katasztrófa, illetve ha az mégis bekövetkezhetett, az csakis az „új világ” születését akadályozó „osztályellenség” intrikája miatt történt.
Innen ered a tagadás politikai pszichológiai oka az iparosított körzeteket jellemző borzalmas egészségügyi mutatókkal vagy a csernobili balesettel kapcsolatban. Nem véletlen, hogy a zöld mozgalmak, amelyek Nyugat-Európában és Észak-Amerikában ekkoriban már megerősödtek, mindvégig veszélyesek voltak a rendszer legitimitására. Hiszen a szovjet tudomány magasabb rendűségének alapját kritizálták, és ezzel a rendszer egyik legitimációs alapját kezdték ki: ha a szovjet tudomány nem képes megvédelmezni állampolgárai egészségét, természeti környezetét, akkor minden más is hazugság lehet.
Ha finoman, burkolt formában is, de olykor már a szocialista korszakban megjelentek bírálatok a filmvásznon a természet- és kisközösség-pusztításokkal szemben. Igaz, az alkotóknak jól be kellett csomagolniuk mondanivalójukat, nehogy a technológia-bírálat rendszerbírálatnak tűnjön (valójában persze az volt). Klasszikus példának tekinthető Elem Germanovics Klimov szovjet-orosz filmrendező alkotása, az 1983-as Búcsúzás Matyorától. A film, amely Valentyin Raszputyin szovjet-orosz író 1976-os Isten veled, Matyora című regényéből készült, bemutatja egy szibériai falu utolsó napjait. Matyorát, a szigeten épült települést a filmben elpusztítja ugyanis az Angara-folyón emelt vízerőmű.
Egy zöldfilm kellőképpen érzékenyíthetné a társadalmat a természet tiszteletére. És kellően kifejezhetné, hogy a „zöldség” nem egyenlő a békaalagutak építésével és a hulladék szelektív gyűjtésével. Annál több: az ember ökológiai lényként való fölfogása. S ezért volt mélyütés a kommunista rendszernek a ma is lenézett zöld mozgalom.
A rendszerváltás nem egyszerűsíthető le intézményi formákra, kerekasztalokra, újratemetésekre, csapatkivonásokra és kormányalakításokra. Ha a filmesek adnak magukra, igyekeznek megérteni és közvetíteni egy embercsoport dilemmáit, félelmeit, vágyait, egész pszichológiáját. Ettől, mint a Blokád körüli vita mutatja, még messze vagyunk.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.