Sosem jártam Csenyétén és Tornakápolnán. Megnyitottam a Google térképet, tettem egy virtuális sétát. Egysávos utcák, apró zsákfalvak, az egyik szerencsésebb természeti környezetben. Emitt hívogató virágos kertek, amott kerítés nélküli ingatlanok. Az egyik hely perspektívát kínál, a másik azt üzeni, nincs jövő.
A NAV megvizsgálta a tavalyi átlagkereseteket, a GKI feldolgozta és közzé tette az adatokat. Magyarországon 354 ezer forint volt az átlagbér. A községekben 197 ezer, ebben a kategóriában mindkét kiugró végpont Borsod megyében mutatkozott: Tornakápolnán 535 ezer, Csenyétén 37 ezer lett a végeredmény. Tudjuk, az átlagszámítás a gyengét kissé felhúzza, az erőset lejjebb taszítja. Ne gondoljuk dúsgazdag emberek adóparadicsomának a hivatalosan 12 lakosú Tornakápolnát, a magyarázat a már említett átlagolásban rejlik. Az összeget ezúttal az srófolja fel, hogy él ott egy vállalatvezető. Ezzel szemben Csenyétén, ahol négyszázan laknak, szinte mindenki közmunkás. Hogy mi volt előbb, arról fogalmam sincs. A környezet késztet arra egy cégvezetőt, hogy letelepedjen egy kis faluban, és aztán a példájával utat mutat a többieknek? Vagy azért választotta lakhelyéül, mert ott született? Esetleg látta, hogy igyekvő emberek közé kerül?
Ilyenek jártak a fejemben, míg a két faluban barangoltam a monitor segítségével. Meg az, mire elég 37 ezer forint? Vajon ha van is jó példa Csenyétén, miért nem szökik szárba; hol kellene kezdeni a nyomor felszámolását? Nem tudom a választ. Illetve dehogynem. Kiindulásnak jó lenne alapjaitól újratervezni a kamu felzárkóztatósdit. Szépen néz ki leírva, hogy „munka világa”, „esélyteremtés”. De a szavak, meg a valódi szándék emberemlékezet óta olyan messze van egymástól, mint Csenyéte és Tornakápolna.