Amikor az MNB szeptemberben bejelentette, hogy 13 százalékon befagyasztja a jegybanki alapkamatot, akkor a Matolcsy György elnök nevével fémjelzett korszak feltehetően legnagyobb szakmai balfogását követte el. A központi bankoknak ugyanis az infláció kézben tartására az irányadó kamat a legfontosabb eszközük, amellyel kevésbé a jelen, sokkal inkább a belátható - 5-8 negyedéves - jövő várható alakulására kívánnak hatni. Ha a külső és belső folyamatok nem igazolják ezeket a várakozásokat, akkor egy hónap múlva - sürgős esetben akár előbb is - korrigálhatnak a döntésükön. Azzal, hogy erről lemondtak feleslegessé tették a Monetáris Tanács kamatdöntő üléseit, s az alapkamatot is, amely a pénzintézetek számára "világítótoronyként" szolgált. Ehelyett a bankok számára nyújtott egynapos - évesített - 18 százalékos betéti kamatot emelték a zászalóikra, megzavarva a piaci folyamatokat, és velük együtt a pénzintézeti ügyfeleket is. S a hibás döntésükön nem változtattak a jegybankárok novemberi ülésükön sem. Közleményeikben hónapok óta változatlanul azt szajkózzák, hogy "a gyorsan változó kockázati környezetben a piaci stabilitás fenntartása változatlanul kulcsfontosságú az árstabilitás eléréséhez." Ennek igazságtartalmát kár lenne kétségbe vonni. Ám az MNB magatartása ahhoz a rossz vizsgázóhoz hasonlatos, aki pontosan felel pénzromlásról szóló tételéből. De, ha megkérdezik tőle, hogy mit tenne egy olyan gazdaságban, ahol az átlagos infláció átlagos mértéke elérte a 21,1 százalékot, s jövő tavaszra még a legvisszafogottabb becslések szerint is elérheti a 25 százalékot, akkor szó szerint ismét felmondaná a leckét. A jegybank monetáris politikájára az jellemző, hogy csaknem két esztendő meddő próbálkozásai nyomán sem képesek belátni, hogy minden eddigi lépésük az infláció elszabadulásának megfékezésére hiábavalónak bizonyult, helyette arról papolnak, hogy az árstabilitás az bizony jó dolog!
Korántsem az MNB impotenciájának védelmére azért érdemes megjegyezni, hogy a 2020-as évek elejének szomorú tanulsága: a világ országainak többségét egyszerre sújtó krízisek sokasága bebizonyította, hogy nem az alacsony, esetenként alig látható infláció a normális, hanem a piaci stabilitást megtámasztó, 3-5 százalékos drágulás. Ettől még igen messze vagyunk!
A kormányzat által bevezetett árstopok ugyan az infláció ütemének mérséklésére teljesen alkalmatlanok voltak, de kivezetésük ködbe vesző időpontja miatt - főként az üzemanyagok ársapkájánál - garantálja a fogyasztói árindex tartós szárnyalását, s az egyre gyakoribb áruhiányt. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a vállalkozások tevékenysége tervezhetetlenné váljon, a lakosság pedig a költéseiben-megtakarításaiban elbizonytalanodjon. Az optimistábbak azt várják, ha sem a jegybank, sem a Pénzügyminisztérium nem tudott felnőni a megváltozott körülményekhez, akkor talán az új gazdaságfejlesztési tárca ringbe szállásával megjavul a helyzet. A realitás azonban nem ez: a meghatározó döntések továbbra is a Karmelita urától erednek.