Pillantás a kilencedikről
A foci nem politika – mondá a miniszterelnök, és ebben mélyen egyetértünk. Azaz, dehogy értünk egyet, a foci igen is politika, bizonyos országokban biztosan az. Gondoljunk csak az iráni futballisták tiltakozására a mostani futball-világbajnokságon, vagy a szaúdiak győzelmét követő országosan elrendelt munkaszüneti napra, szóval akármit is mond Orbán Viktor, a világ legnépszerűbb játéka a labdarúgás, naná, hogy igyekszenek ezt kihasználni a vezető politikusok. A magyar kormányfő mindig is a labda bűvöletében élt, játékosként, szurkolóként egyaránt, és ez a szenvedélye megmaradt a legmagasabb pozícióban is. Mondanám: ezzel nincs is semmi baj.
A bajok ott kezdődnek, ha ez a szenvedély már szürreális irányokat vesz, amikor már a közpénzek felhasználásának lehetőségét nyitja meg előtte, vagy, amikor saját faluja válik e szerelme haszonélvezőjévé (tao és egyebek).
Hogy Orbán ügyesen manipulálja a vele egy húron pendülőket, az tagadhatatlan. Illetve, másként fogalmazok: idejekorán rájött, hogy milyen szurkolói rétegeket tud maga mellé állítani, a politikája hívévé tenni. És itt, ezen a ponton válik hiteltelenné a tőle idézett mondat; a foci igen is politika, kiváltképp ahogy ő taktikázik vele.
Mert pontosan tudja, hogy milyen gesztusokkal, mondatokkal éri el a kívánt hatást, hogyan válhat ő a B közép ikonikus alakjává, Magyarország örökös miniszterelnökévé.
Elég csak ránézni a magyar válogatott hazai meccsein a fekete pólós seregre, meghallani a szélsőjobbos szemléletüket, skandálásaikat. Nos, elsősorban nekik szól az a sál, amelyet a kormányfő a görögök elleni mérkőzésen viselt, és amelyen nemzetközi felháborodást kiváltva Nagy-Magyarország térkép szerepelt. Itt és most ne menjünk bele abba, hogy 1990-ben még kivonult a Fidesz a parlamentből, amikor Szabad György Trianon emlékére egyperces néma felállást rendelt el, és abba se menjünk bele, hogy ennek emléke a parlamenti jegyzőkönyvből 2022-re eltűnt. Inkább álljunk meg annál az orbáni mondatnál, hogy a foci nem politika. És, ismétlem, a pályán történtek – többnyire - nem azok ( és a térdelés, illetve annak elutasítása? Hm..), ám ha egy vezető politikus politikai szimbólummal a nyakában fotózkodik, akkor azt egészen nyilvánvalóan tudatosan és célzatosan teszi. Igen, azok felé akar gesztust gyakorolni, akiknek eszébe sem jut azon eltűnődni, hogy mit is jelent ez a sál akkor, amikor Oroszország éppen – újra – területszerző háborút folytat; azok felé, akikből teljesen elveszett, vagy kiirtották a szolidaritás érzését; azok felé, akik a fájdalmas történelmi tényeket bús-magyar érzésekkel vegyítik. Orbán az ő szavazataikra vadászik, és ez akkor is így van, ha leírjuk: a Fidesz az idei, Mi Hazánk által bemutatott parlamenti Trianon megemlékezésről is kivonult.
Állapítsuk meg nyugodtan: Orbán ügyesen játszik a szavazóival, mint ahogy a Mi Hazánkkal is. A szélsőjobbos nézetekből annyit enged át a szégyen szemre parlamenti párttá vált formációnak, amennyi a létezéséhez – a minimum öt százalékhoz – szükséges, semmivel sem többet. A parlamenti kivonulás híre – ma már – a nagyközönséghez nem jut el, azt a sálat, rajta a Nagy-Magyarországgal viszont szinte mindenki látja. És ez már politika.
Ögyes, mondanám, ha viccesnek tartanám.
