város;fertőzés;okostelefonok;gonoszság;

- Nem a játék gonosz, hanem az emberek - Böszörményi Mártonnal az Infected Monstrumról

Böszörményi Márton második, Infected Monstrum című regényében egy ázsiai telefonos játék nyomán vírusfertőzés tör ki egy kisvárosban: akit lefotóznak az alkalmazással, elveszti az életerejét, miközben a használók függővé válnak. A szokatlan és furcsa történetek szerzőjével Dunaújvárosról, bezártságról és a kísérletező irodalomról beszélgettünk. 

Dunaújváros hazai terep az ön számára, ahová rendszeresen visszatér. Az új regényének szereplői is nehezen szabadulnak Mú városából. Mi az, amit legszívesebben megmutatna a barátainak a városból? Inspirálta a szülővárosa az új regény írásakor?

Dunaújváros az én belső terem, a fejemben megjelenő történetek szinte mind Dunaújvárosban vagy annak valamilyen alternatív változatában játszódnak. Sokféle érzés, sokféle emlék és valamiféle megmagyarázhatatlan vonzódás köt ehhez a városhoz. A megmagyarázhatatlan vonzódást úgy értem, hogy nem tudnék kiemelni konkrét helyeket, konkrét látnivalókat, szóval semmilyen konkrétumot, ami miatt így kéne éreznem. Van egy sajátos hangulata a városnak, ami egyszerűen passzol hozzám.

Szereplői gyakran zárt terekbe szorulnak, kis, sötét szobák mélyén járunk, előző, 2020-ban megjelent regénye, a Meixner Józsefné apoteózisa panelházak színfalai között játszódott, az új regényében a panelházak már monstrumokként jelennek meg. Miért foglalkoztatja ennyire a tér és az ­ember viszonya? Érdekli esetleg az urbanisztika?

Az urbanisztika nem különösebben érdekel, az ember és a tér viszonya viszont valóban. Leginkább az, hogy különböző emberek mit tudnak kezdeni egymással apró terekben, például egy panellakás konyhájában összezárva. Panelben érzem otthon magam, a szereplőimet is panelekben tudom a leginkább életre kelteni. És ezt most kétféleképpen is lehet érteni: szűkös panelszobákba helyezem a szereplőimet, és ezt rövidebb, tömbszerű panelekben írom meg.

A fertőző telefonos alkalmazásba nehéz nem belelátni a közösségi média kritikáját is. De eszünkbe juthat a történetről, hogy régen különböző elméletek voltak a fotográfiákról, volt, aki szerint a fotó ellopja a lelket, mások szerint pedig megőrzi a halott lelkét. A technoszkepticizmus szülte talán a regényt? A regényírás közben kitört járvány és a karantén mennyire befolyásolta a történetet?

A történet magja már jóval a pandémia előtt megszületett. Nagyjából 10-12 évvel ezelőtt jutott eszembe az Infected Monstrum mint cím, és valamiféle sejtés egy digitálisan terjedő, de embereket támadó vírusról. Igazából teljesen véletlen, hogy pont akkor állt össze a fejemben véglegesen a regény, amikor kitört a járvány. Nem állt szándékomban reflektálni erre a helyzetre, de aztán úgy alakult, hogy valamennyire bele lehet olvasni ezt a megközelítést a sztoriba. Ha valaki nagyon akarja. Itt inkább a léleklopós vonal a nyerő, az én fejemben is ilyesmi járt írás közben. Az Infected Monstrum egy gonosz játék, amit gonosz telefonokon lehet játszani. De valójában persze nem a játék gonosz és nem is a telefon, hanem az emberek, akik használják. Tehát nem annyira a technoszkepticizmus szülte a regényt, inkább a humánszkepticizmus.

A regény három részre tagolódik. Mi alapján különítette el a három részt? És ­miért visszafelé tartunk a fejezetekben?

Három jól elkülöníthető részt akartam írni, gyakorlatilag három kisregényt. Egyrészt, mert ki akartam próbálni, hogy sikerül-e, hogy képes vagyok-e három különböző formában alkotni, de úgy, hogy a végén összeálljon, és együtt valami mást, valami többet adjanak ki. Másrészt, ez ösztönös döntés volt, úgy éreztem, hogy ennek a regénynek három részből kell állnia. A három fontos szám, amire érdemes odafigyelni. A visszaszámlálás az elkerülhetetlen vég miatt történik.

A fülszöveg a monstruozitást és a ­freakshow-kat emlegeti, a cirkuszi-vásári forgatag felbukkanása a regényben fel is idézheti bennünk a régi, a testi elváltozásokkal élőket is befogadó vándormutatványosok közösségeit. Foglalkoztatja önt ez a világ?

Igen, de ezenkívül még sokféle ilyen „bizarr” világ foglalkoztat. Úgyis mondhatnám, hogy engem ezek a világok foglalkoztatnak a leginkább. Szeretem a furcsa, különös dolgokat, mindent, ami eltér a megszokottól, a hétköznapitól – az unalmastól. Igazából a világunk mögötti világot szeretem. Vagyis szeretném megismerni. És ennek az egyik legjobb módja az írás. Soha nem válaszokat, tanulságokat és életbölcsességeket akarok írni. Én írás közben kérdezek, kutatok. Kapargatom a felszínt. És 

remélem, hogy egyszer, ha már elég sokat írtam, végre leválik egy kis vakolat a világokat elválasztó képzeletbeli falról.

Már az előző regényénél feltűnt, hogy a szülők és a gyerekek közt némi feszültség rejlik, az új könyvében szintén erős eltérés van apák és fiúk közt, ráadásul Hamlet is felbukkan, a rejtélyek egy része pedig mégiscsak a Részvétlen Anya Egyháza körül forog. Generációs jelenségnek tartja ezt az ellentétet?

A szülő-gyerek konfliktus örök. Mindig is volt, mindig is lesz feszültség a szülők és gyerekeik között. Ennek így kell lennie, másképp nem fejlődhetnénk, nem haladhatnánk semerre. Természetesen a gyerekek nem a szüleik tökéletesített másai. A fiúk igyekeznek elkerülni az apjuk hibáit, de közben észre sem veszik, hogy azokat követik el, amelyeket a nagyapjuk. A lényeg, hogy ennek a „harcnak” fent kell maradni, bárki bármit mond, különben belefulladunk a langyos, egyhangú posványba.

A szövegeit gyakran a weird irodalomhoz sorolják. Nemrég pedig többedmagával online magazint alapított, Entropláza címmel, a kortárs irodalom állóvizének felzavarásért. Hogy látja, sikerült beváltani a kezdeti reményeket? Mekkora olvasóközönségre számíthat itthon ez a fajta bátrabb, kísérletező irodalom?

Elég vegyes volt a kezdeti fogadtatása az Entroplázának. Dajka Gábor kollégámmal, barátommal az volt a tervünk, hogy ezzel a magazinnal lehetőséget biztosítunk azoknak a szerzőknek is, akiket máshol nem annyira látnak szívesen, így olyan műveket tárunk a közönség elé, amelyek mások, eredetibbek, mint amiket a többi hasonló irodalmi portálon olvashatnak. Nos, ez a kezdeményezés nem mindenkinek tetszett. Elég sok negatív kritikát kaptunk, de szerencsére több a pozitív visszajelzés. Most éppen egy átalakuláson megyünk keresztül, kicsit újragondoljuk magunkat, de hamarosan visszatérünk. Viszont még mindig nem hiszem, hogy ennek a fajta irodalomnak túl nagy közönsége lenne itthon. A legtöbben a megszokott, biztonságos dolgokat szeretik. Az a jó szöveg, amin nem sokat kell agyalni, készen kapjuk a konfliktust, a megoldást, végül a jól megérdemelt tanulságot is. Ami ettől eltér, az már fura és félelmetes.

Böszörményi Márton

(Dunaújváros, 1989) író, az Entropláza nevű kortárs irodalmi és művészeti online magazin szerkesztője. Első kötete, a Meixner Józsefné apoteózisa 2021-ben felkerült a Margó-díj rövidlistájára. Idén jelent meg második regénye, Infected Monstrum címmel. Budapesten él.

Először jelent meg az életmű egészét alaposan szemügyre vevő és elemző monográfia az egyik legnagyobb magyar novellistáról, Tar Sándorról (1941–2005). „Izgalmas kérdés, hogy Tarnál az ügynökmúlt bizonyos momentumai hogyan jelennek meg az életműben” – mondja az irodalomtörténész, aki szerint kikerülhetetlennek bizonyult az író besúgói múltjáról szót ejteni, de a művek feletti morális ítélkezést nem tartja helyénvalónak. Ráadásul az újra felfutó „szegénységirodalommal” Tar művei is reneszánszukat élik – már ha beszerezhetőek. Deczki Saroltával, a monográfia szerzőjével beszélgettünk.