Senki ne essen pánikba egy atomtámadás esetén – közölte nemrégiben a román katasztrófavédelmi államtitkár, utalva az ukrajnai orosz invázióra –, és már ettől mindenki menten pánikba eshetett. Raed Arafat ugyan próbálta hangsúlyozni, hogy a román hatóságok csak igyekeznek minden eshetőségre felkészülni – az egészségügyi tárca feladata például a jódtabletták beszerzése, és ha a helyzet úgy hozza (ne hozza), majd a minisztériumban döntenek, mikor kell ezeket kiosztani. A társasházak alagsorában lévő óvóhelyek állapotát is ellenőrzik, emellett polgári védelmi gyakorlatokat szerveznek. A feltételezetten megnyugtatónak szánt tájékoztatás érzékletes példája annak, milyen szinten kezdte átjárni az atomháborútól való félelem az európai társadalmakat. A jelenségre az 1962-es kubai rakétaválság óta nem volt példa, vagyis csaknem hatvan év után elementáris erővel szakította be az atompánik az emberek mindennapjait. Nem könnyít a helyzeten a közösségi média, ahol lényegében ellenőrizetlenül ömlenek a laikusokra azok az információk, amelyeket sok esetben lehetetlenség higgadtan vagy kritikusan kezelni. Ez pedig melegágya a különféle összeesküvés-elméleteknek és paranoiás gondolatoknak.
Fenyegetőzés a gyengeség jele
Az eddig parázsló konfliktusok közül Tajvan és Kína viszonya szintén felizzott, emellett Koszovó határán készenlétbe helyezték a szerb hadsereget. Nem csoda hát, ha a hétköznapi ember fejében mindez úgy áll össze, hogy küszöbön az újabb világégés. Nem így látja a helyzetet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője. Tálas Péter hangsúlyozta, már csak azért sem várható atomhatalmak közt fegyveres konfliktus, mert Oroszország, melyre korábban mindenki globális nagyhatalomként tekintett, az ukrajnai megszállás során alaposan leamortizálta hadserege tekintélyét. „A világháborúhoz az kell, hogy a világ országai háborúzni akarjanak. Jelenleg csak egy ország akar háborúzni, ez pedig Oroszország, senki más” – fogalmazott a szakértő.
A jelek szerint a katonai és az egyéb politikai megfontolások nem egy világháború felé mutatnak – bármit is üzenjenek a szavak. Az orosz politikai elit ismert arca, a korábbi miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev kis túlzással minden másnap az atomfegyverek bevetésével fenyegetőzik Telegram-oldalán, a Kreml kommunikációs repertoárjában szintén bevett fordulatnak számít a nukleáris eszkaláció emlegetése. Tálas Péter azonban úgy látja, ezek inkább a hazai, nyugatellenességre rezonáló közönségnek szólnak, s mindez katonai gyengeségük egyik jele. Így ezen megnyilvánulásokat érdemes helyiértékén kezelni. A lengyelországi rakétabecsapódásról szólva megjegyezte, ez megmutatta, milyen közel van hozzánk a háború, amely akkor is tud eszkalálódni, ha egyik fél sem akarja. De vajon miért mutatkozik ekkora deficit az emberek mindennapi közérzete és a valóság közt?
Piszkos bombák, hazugságok
Ennek egyik oka, hogy a társadalom többsége egy véleménybuborékban él és ennek megfelelően alakítja gondolatait. Tálas Péter azonban az arányokról szólva elmondta, sokan lehetnek világszerte olyanok, akik úgy vélik, a megszálló oroszoknak van igazuk, de a világ túlnyomó többsége pontosan látja, hogy ők az agresszorok. Ennek elkendőzésén viszont sokat fáradozik Moszkva. A verbális hadviselés egyik legújabb fordulata az úgynevezett „piszkos bombák” bevetésével való fenyegetés, amire állítólag az ukránok készülnek. (Ezek hagyományos robbanóeszközök, amelyekbe radioaktív anyagot tesznek, így válnak különösen pusztítóvá). Bár nem tudjuk, miként férhetne hozzá ilyen anyagokhoz Kijev, amikor nem atomhatalom, ez a logikai bukfenc egyáltalán nem zavarja a komolyabb hazugságok terjesztéséhez szokott orosz propagandát. Kettős arca van a Kremlnek a nukleáris elrettentés tekintetében: egyrészt ott van a már említett Medvegyev-féle agresszív vonal, másrészt van egy visszafogottabb hang is, amely azt kívánja sugallni, hogy Moszkva felelős atomhatalom, s csak és kizárólag védelmi célokra használna tömegpusztító fegyvert. Sőt, a minap Vlagyimir Putyin egy konferencián egyértelműen leszögezte, nem fog ilyen eszközt alkalmazni Ukrajnában. Persze felmerül a kérdés, mennyire lehet hinni neki, amikor az invázió kezdete előtt váltig tagadta, hogy megszállásra készülnek, holott akkor már csőre voltak töltve a fegyverek.
Megélhetési és rezsiszorongás
Noha szorongásaink többségét megtanultuk kezelni, vagy legalábbis nem ismeretlenek számunkra, a szembenézés a háborús félelemmel új szintet jelent. A II. világháború óta felnőtt több generáció, amelynek tagjai természetes adottságnak veszik a békét és elfelejtették, milyen volt déd- és nagyszüleiknek, akik átélték a bombázásokat, látták vagy megtapasztalták az erőszakot. Ezért most tömegeknek kell azzal szembesülni, milyen érzés, ha olyan faktor is befolyással bír az életünkre, amelyre nincs semmi ráhatásunk. Ennek lelki dinamikáját pedig felerősíti a jelenlegi energiaválság okozta bizonytalanság is – magyarázta Síklaki István szociálpszichológus. A nyugalmazott egyetemi tanár úgy látja, ehhez hozzájárul, hogy a magyar kormány a megélhetési krízist „gyalázatosan rosszul, gonosz, kiszámíthatatlan módon” kezeli. Mindez egy hétköznapi, zsigeri szorongást eredményez, erre kitűnően képes ráépülni a háborús félelem. Kitért arra is, korábban nem volt ok aggódni a globális fenyegetések miatt, azonban most a híreket javarészt a fegyveres összecsapások és a különféle lokális feszültségek dominálják. Amikor ezek ilyen töményen jönnek velünk szembe, óhatatlanul beindul bennünk egy jogos szorongás és nagyon gyorsan válik illúzióvá az „itt nem lehet háború” érzése.
Mentális önvédelem
Ehhez hozzájárul a média sokszor szenzációhajhász, kattintásvadász tálalása is, amely az atomfegyverrel való fenyegetést előszeretettel alkalmazza a szalagcímekben. Emellett egyre több az olyan cikk, amely az atombunkerekről szól, sokszor előszeretettel ecsetelik, miként lehet túlélni egy ilyen csapást. Síklaki István szerint ez a sajtó természete, amit nem lehet kivédeni.
Tálas Péter ehhez annyit tett hozzá, hogy jelenleg nem az információk megszerzése, hanem a köztük való eligazodás jelenti a legnagyobb nehézséget. Ebben a dömpingben az átlagember képtelen orientálódni, éppen ezért a kommunikátorok szeretnek az adott véleménybuborék közönségének beszélni. Hangsúlyozta, nem a hétköznapi ember dönt a háború kérdésében – ő csak megválasztja a politikusokat, akik azonban képesek stratégiában gondolkodni. Mindez nem változtat azon, hogy a háborús félelmek minden bizonnyal még sokáig velünk maradnak. Síklaki István erről azt mondta, mivel oldani nem tudjuk ezt a feszültséget, jobb, ha megtanulunk vele együtt élni. Utóbbi nem egyszerű művelet, de már a saját mentális épségünk védelme végett is mindenképp szükséges megpróbálkozni vele.
Itt a felmérés, a magyarok többsége szerint Orbán Viktornak keményebben ki kellene állnia Oroszországgal szemben