„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Marseille soha nem szűnő, állandó és folyamatos izzásban, változásban, fortyogásban van, mintha soha nem pihenne meg egy percre sem, mintha volna egy központi agya, amely állandóan dolgozik, töpreng, járatja az eszét szakadatlanul, mint egy mániás szakaszban lévő bipoláris depressziós – s ilyenek a vérbeli marseille-i emberek is. Ez valamiféle oda és vissza, egymásra kölcsönösen ható hatás lehet a város és lakói között? A város szüntelen mozgása nem hagyja az embert nyugalmi állapotban, vagy éppen ellenkezőleg: a született marseille-i ember viharos gyorsasággal áramló vére hozza lázba magát a várost? Nem tudom. De azt tudom, hogy ebben a városban a vérbeli marseille-i ember mindig agyal valamin, vállalkozik, fejleszt, s olyan robbanékony erővel megy előre, ahogyan a gazdag helyi seggfejek hasítanak luxusmotorcsónakokkal a tengeren.
Éppen ilyen ember volt szegény Gérard is, aki – magyarul ez a legjobb kifejezés – egyről a kettőre, majd onnan rögtön ötről a hatra akart jutni, de sosem sikerült neki semmi.
Pedig tele volt tettvággyal.
Pedig tele volt tettvággyal.
Kitalálta, hogy a kikötőben nyit egy mozgó pizzériát egy átalakított lakóautóban, de négy hónap után becsődölt, mert nem bírta a tempót. Sajnálta a pénzt egy profi pizzaiolra (így hívják az embert, aki a pizzát süti, pizzaiol, ami vélhetően az olasz pizzaiolo – pizzasütő kemence – szóból ered), ő maga csinált mindent, gyúrt, dagasztott, sütött, szószt kavart, feltétet vagdalt, az emberek meg tíz percnél tovább nem vártak a pizzaszeletükre, otthagyták Gérard lakóautóját, pedig azt írta rá a kocsi oldalára, hogy itt kapható Marseille legjobb pizzája.
Az átalakított lakóautót eladta, a pénzt beforgatta egy takarító vállalkozásba, szőnyegtisztító berendezéseket és professzionális porszívókat vett, de sajnálta a kiadást az alkalmazottakra, a fiát fogta be a munkára, az apa és a fia gürcölt hát kora hajnalban különböző irodahelyiségekben, hogy munkakezdésre minden ragyogjon – a fia azonban nem volt korán kelő típus, két hónap után nemhogy otthonról, de még Marseille-ből is lelépett.
Gérard hetekig üldögélt bánatos képpel Daniel bácsi bárjában, a Noailles metrómegálló és a Saint-Charles pályaudvar között, szomorúan borozott, s törte a fejét, mihez fogjon, majd egyszerre csak az asztalra csapott, és felkiáltott:
– Rendelek Kínából egy konténer olcsó papucsot, és eladom a plázson dupla áron!
Még szép, hogy Pierre bácsi és a többiek kiröhögték.
Még szép, hogy Pierre bácsi és a többiek kiröhögték.
De Gérard ezzel nem törődött, s abba a népszerű kifőzdébe kezdett járni, ahol a kikötőben dolgozó melósok szoktak ebédelni. Én is jártam ott Pierre bácsival, előételnek halpástétom, főételnek hal, végül sajt egy kis vörösborral – így étkezik egy kikötői melós.
Gérard úgynevezett kapcsolati hálót igyekezett szőni ott, s alighanem sikerült is neki, mert Daniel bácsi bárjába egy délelőtt ragyogó arccal állított be:
– Holnap megjön az első konténer kínai papucs!
Még szép, hogy Pierre bácsi és a többiek kiröhögték.
Másnap reggel meg is jött a konténer, délután pedig beesett a bárba Gérard, s közölte, hogy minden a tervek szerint halad.
– Átvetted az árut? – kérdezte gyanakodva Daniel bácsi, mire Gérard vidám képpel közölte:
– Dehogy vettem! Hiszen csupa jobblábas papucs érkezett! Hogy adok el a plázson csupa jobblábas papucsot?
Még szép, hogy Pierre bácsi és a többiek kiröhögték.
Eltelt pár hét, és már-már elfelejtettük Gérard újabb kudarcát, amikor egy nap azzal állított be a bárba, hogy kénytelen lesz mégis átvenni a szállítmányt, mert a kikötő nem hajlandó tovább tárolni a konténert.
– A vámhatóságnál kérvényeztem, hogy ne kelljen vámot fizetnem a szállítmány után, elvégre értéktelen holmi – magyarázta vidáman Gérard –, a kikötőben meg már könyörögnek, hogy vigyem a francba a konténert, mert csak a helyet foglalja. Még a tárolási díjat sem kell kifizetnem! A vámhatóságtól meg is jött a papír, hogy elengedték a vámot!
Még szép, hogy Pierre bácsi és a többiek kiröhögték.
Egy hét múlva Gérard azzal állított be Daniel bácsi bárjába, hogy nem adja fel, újabb konténer papucsot rendelt Kínából. Ekkor már nem röhögött rajta senki.
– Jaj, jaj, szegény Gérard! – csóválta a fejét Pierre bácsi. – Hej, ha annyi eszem volna, amennyi neki nincsen…
Három hét múlva megjött az újabb konténer. Gérard-tól megtudtuk, ezúttal meg csupa ballábas papucsot sikerült vennie, csak azt nem tudtuk, miért örül ennek annyira.
– A vámhatóságnál kérvényeztem, hogy ne kelljen vámot fizetnem a szállítmány után, elvégre értéktelen holmi – magyarázta nevetve Gérard –, a kikötőben meg majd könyörögni fognak, hogy vigyem a francba a konténert, mert csak a helyet foglalja.
Azaz vámmentesen, tárolási díj nélkül importált Marseille-be vagy tízezer kínai papucsot, majd a jobblábasokat összepárosította a ballábas papucsokkal, és eladta az összeset a plázson. Csak pislogtunk. Ilyen a marseille-i ész!
