Victor Klemperer könyvecskéjét a Harmadik Birodalom nyelvéről, majdnem azt írtam, hogy mindenki, de maradjunk csak annyiban, hogy sokan (de nem elegen) ismerik. A gyűlöletbeszéd esszenciája benne van, voltaképpen naplóiból kimazsolázgatva, s ez a tény kíváncsivá tett naplói „teljes” kiadása iránt is. Mit nekem az a hatezer oldal, az élet szép és hosszú, gondoltam egy gyenge pillanatomban, s egy életem, egy halálom, beszereztem mind a hat vaskos, nem éppen ágyban, hanyatt fekve, hason tartott olvasásra termett kötetét.
1919-ben indul, most 1923-ban tartok. Szó sincs még a direkt elnyomásról, náci diktatúráról, viszont a közbeszédben a gyűlölködés nagyon is jelen van. Meg az emberek lelkében. Ahogy Klemperer folyamatosan amiatt szorong, hogy vajon egy adott társaságban tisztában lehetnek-e zsidó származásával? Hogy nem kellene-e inkább nyilvánosan színt vallania? Aztán azon bosszankodik, hogy minduntalan rokonságba hozzák a bankár Klempererrel, majd túlteljesít: összekülönbözik valakivel, aki a német katonák első világháborúban tanúsított magatartását gyávának minősíti.
Szóval olykor pápább a pápánál, majd egyszer csak egy kellemes estéről számol be, ahol mindenkivel milyen jól megértette magát. Na ja, a zsidó vér – nyugtázza. Mozi után, ahova eleinte lelkifurdalások közepette jár (mert az értelmiség akkor még lenézte, talminak találta ezt a műfajt), szóval mozi után azon lamentál, hogy egy hazafias német film végén lelkesen tapsolt, de a körülötte tomboló horogkeresztes csőcselék láttán ettől az együtt ünnepléstől megkeseredett a szája. Hogy egyetemi kinevezések során, nem kimondva ugyan, de a zsidók folyamatosan hátrányt szenvedtek. Majd egy alkalommal valakitől visszahallja, hogy egy társaságban meg kellett védeni őt, Klemperert az antiszemitizmus vádjától! Élni akar, szóval, helyezkedik, viselkedik és érez. Szörnyű lelki meghasonlások sejlenek ki sorai közül. Mindez egy évtizeddel Hitler hatalomra jutása előtt!
***
A gyökerek? A Grimm fivérek híres, magyarul Gyermek- és családi mesék címen olvasható népmesegyűjteményének 110. számú meséje az aktuális magyar fordításban a Tüske fogta zsidó címet viseli. Röviden arról van szó benne, hogy egy derék, jóravaló béreslegény, aki letöltötte hároméves szolgaidejét, gazdájától három fillér fizetséget kap. Mivel a pénzhez nem ért, elégedetten távozik. Útközben egy apró emberke megállítja, s elkéri tőle egész vagyonkáját, mondván, a legény még fiatal, erős, könnyen meg tudja keresni magának a megélhetéséhez szükségeset. Mivel az jó szívű, pénzét neki adja. Cserébe viszont kap tőle a többi között egy varázslatos hegedűt. A részletektől most eltekintve, a továbbiakban a derék béreslegény egy útjába akadó kaftános zsidót, akit ebfajzatnak nevez, jól „megtréfál” (varázslatos hegedűjén játszik, és aki ezt meghallja, annak táncolnia kell, s a zsidó egy csipkebokorba keveredve járja a táncot), megfosztja vagyonától, s kifejti, megérdemelte a leckét, hiszen „úgyis annyi embert tett tönkre”. Miközben neki semmilyen személyes sérelme nincs a szóban forgó zsidóval, tehát csak a külleme (kaftán, hajviselet) nyomán kialakított előítéletek alapján cselekszik. A szóban forgó személyt tehát kizárólag zsidó volta miatt rabolja ki. Miután a zsidó panaszt tesz a bírónál, a legényt elfogják és kötél általi halálra ítélik. Utolsó kívánságaként még egyszer hegedülhet, amitől mindenki táncra perdül, s csak akkor hagyja abba, amikor megígérik, hogy életben hagyják, a zsidó meg „bevallja”, hogy a legénynek önként adta oda az egyébként összelopkodott vagyonát. „Mire a bíró a zsidót állíttatta a bitófa alá, és felakasztatta mint tolvajt.”
Nem arról van szó tehát, amit a népmesével, jelesen a grimmi mesével kapcsolatban unos-untalan el szoktunk mondani, hogy a gonosz megbűnhődik, a jó meg elnyeri végső jutalmát, hiszen a sztori szempontjából a szóban forgó mese zsidója semmi rosszat nem tesz, csak van: öltözete, hajviselete alapján jól beazonosíthatóan zsidóként van jelen a történetben. A derék legény pedig, aki olyan jószívű tud lenni az útjába kerülő kis emberkével, a zsidót fondorlatos módon kifosztja vagyonából és a bitófára juttatja. A történet egyébként ismert volt már jóval a Grimm fivérek tevékenysége előtt is, a vallási háborúk idején az áldozat katolikus szerzetes volt, akinek helyét a későbbi közlésekben egyszer csak a közös ellenség, a zsidó vette át. A mese az első magyar népmesegyűjtő, Gaal György XIX. század eleji feljegyzésétől kezdve gyakorlatilag napjainkig ismert a magyar szájhagyományból is.
***
Egy 2003-ban Szlovákiában megjelent, gyerekeknek szánt gyűjteményben – amelynek az Előszavát a gyűjtő, összeállító „kedves gyerekek” megszólítással kezdi – a textusok közt található az alábbi is: "Cigány, cigány, dik-dik-dik, / Ha jóllakik, megdöglik, / Pociklyukba temetik, / Ott is agyonveretik." A bemutatott (és az ahhoz hasonló), a gyűjteményben található csúfolódók élét még az sem tudja elvenni, ha azt a bizonyos előszót a szerző a következő mondatokkal zárja: „Kívánok nektek vidám csúfolódást, de úgy, hogy egyikőtök se sértődjön meg. Ne feledjétek, hogy ezek a csúfolók csupán játékok!” Felvethető a kérdés: csakugyan ártalmatlan játék lenne? Lehet-e annak nem megsértődnie, akit érint? De legalábbis nem túlságosan jól éreznie magát? Ha megnézzük a közép-európai népek folklórját, azon belül a népköltészetet, gyermekfolklórt vagy népszokásokat, a különféle idegen- és valláscsúfoló műfajok bőven adatolhatóak. Bárhová nyúl az ember, akár a legkorábbi népköltészeti gyűjteményekhez, a magyar Kriza János vagy Erdélyi János munkáihoz, a szlovák Ján Kollár gyűjteményéhez, vagy a cseh Karel Jaromír Erben összeállításához, zsidót, cigányt, németet, magyart, szlovákot stb., tehát a mindenkori idegent csúfolót viszonylag bőven talál a megsárgult lapokon. Ezek sokszor tényleg ártatlan kópéságoknak tűnnek. Hiszen nyilván nem gondolta annak idején senki komolyan (tényleg?) a székely atyafi által a cigány szomszédjának tréfálkozva feltett kérdést, ami a Kriza János 1863-ben megjelent Vadrózsákjában olvasható: „Nem adnád-é nekem azt a purdét dohányos zacskónak?” Miközben nem egészen egy évszázad elteltével bizony rideg valósággá vált, ha nem is konkrétan a dohányos zacskó, hanem… De ezt inkább nem is folytatom.
Egy csallóközi farsangvégi maszkos alakoskodó népszokás, a tejfalui dőrejárás egyik alakja Szimki, a zsidó, akit a pajkoskodás végén rituálisan meggyilkolnak. Noha a játék legvégén feltámad (mert a mindig újraéledő természetet szimbolizálja), mégis felvetődik bennem: jó volt-e ott, abban a faluközösségben zsidónak lenni (mellesleg Tejfalu lakosságának a második világháború, tehát a holokauszt előtt csaknem a fele zsidó volt), tehát jó volt-e ott, abban a faluközösségben zsidónak lenni, ahol ilyesmikkel viccelődtek?
Szóval először csak viccelődünk a másik kárára, miközben még barátságosan vállon is veregetjük, közben azért (magunkban) megmosolyogjuk, majd egy kicsit talán meg is vetjük (de a szövegek alapján mindenképpen lenézzük), szimbolikusan meg is gyilkoljuk; aztán egy következő történeti pillanatban már szitkozódunk, később megverjük, végül nemes egyszerűséggel elpusztítjuk azokat, akikből nem is oly régen még csak barátságos tréfát űztünk.
Hiszen ezek azok az alapfeltételek, Heller Ágnes kifejezésével, a talaj, „melyből a Gonosz kihajt” és amelyekre támaszkodva tömegek mintegy észrevétlenül sodródnak bele a mássággal szembeni gyűlölködésbe, az antiszemitizmusba, xenofóbiába…
És hogy mennyire bennünk vannak ezek az idegennel, a mással szembeni averzióink, jól példázza egy következő, egy időben szlovákiai magyar körökben keringő, kétnyelvű alapvicc:
Egy idegen iszik egy csallóközi bányató vizéből. Meglátja egy másik és rákiált:
– Úristen! Ember, ne igyon belőle, hisz mérgezett!
– Prosím? Čo hovoríte? (Tessék? Mit mond?)
– Pite pomaly, voda je studená... (Lassan igya, a víz hideg…)
Még mielőtt tartósan összevonnánk a szemöldökünket a szlovákiai magyarok morbid vicc-kultúrája miatt, gyorsan megjegyzem, hogy ez a típus ismert legalább szlovák–cseh, szlovák–magyar, magyar–román, román–magyar, magyar–szerb, német–francia, kassai–pozsonyi, sváb–bajor relációban is. Ezekben az esetekben mindig kétnyelvű változatokról van szó, a pozsonyi–kassai, illetve a sváb–bajor változatban a dialektus a megkülönböztető jel.
***
Szegedre tartva az első autópálya-pihenőn Budapest után, kávéra sorakozva, az előttünk álló nőszemély, alighanem valami takarító-féleség, először panaszkodik, majd hosszan szitkozódik a pénztáros nőnek, hogy az a "szemétmocsokgeciállatféregpöcs" odaállt az ajtó elé, és ő nem tudott bejutni, merthogy annak a rohadéknak a feleségénél az autókulcs, aki meg vécén van, s akkor neki (neki!) negyed órát kellett várakoznia amiatt a szemétláda miatt, aki idejön azért, hogy elállja az utat, miközben persze, az a mocsokfajzat a jogait marhára tudja ám… És csak mondja, mondja, nekem elég jó a szókincsem, de nem tudom visszaadni azt a válogatott szitokáradatot, amit ő ott produkált, miközben a háta mögött türelmesen várakozók sora alakult ki. És őt hallgattuk, pedig a legszívesebben magam is ittam volna már egy kávét, s mentem volna tovább. De nekünk is végig kellett szenvedni azt, hogyan lopja az idejét az a senkiházi, aki idejön, aztán azt hiszi, neki mindent szabad…
***
Ami nem maradt meg a szavak szintjén. A közelmúltban egy pozsonyi melegbár előtt egy radikális szélsőjobbos suhanc két fiatal életét oltotta ki, csak azért, mert azok másként éltek, mint ahogy azt ő helyesnek gondolja. A politikusok (no, azért nem mindenki) elítélik a cselekedetet, általában lagymatagon, általánosítva ("elítélek minden erőszakot" típusú pimasz semmitmondásokat pufogtatva), miközben többen hangsúlyozzák, hogy ez egyértelműen a politika számlájára írandó. Onnan jön a gyűlöletbeszéd. Tényleg nem akarok a (sok esetben enyhén szólva is kétes emberi értékeket felmutató) politikusok fogadatlan prókátora lenni, de ez azért mégsem ennyire egyszerű. Kétségtelen, hogy sokat tehetnének a közhangulat megváltoztatása érdekében, a gyűlöletbeszéd ellen. No, de (ahogy a szakállas vicc mondja) erre is van ám igény! Vagy belátjuk, hogy a társadalom egyenként gondolkodó, autonóm emberekből áll, s akkor önmagunkban kell először rendet teremteni, vagy elfogadjuk, hogy a társadalom egy, a politikusok által terelgetett (heccelt vagy éppen csitított), szóval befolyásolható buta tömeg, s akkor nincs mit tenni. Mert ez a „buta tömeg” a jövőben is a neki megfelelő, egy tál lencsét ígérő, ostoba, vagy ami még rosszabb, dörzsölten gonosz és bajkeverő politikusait küldi a parlamentbe, ahonnan azok tovább ingerlik választóikat…
***
Publicistáink szemmel láthatóan nem értik, hogy a pozsonyi kettős gyilkosság nem egyszerűen „az egész Szlovákiát megrázó Kuciak-gyilkosság után ismét egy brutális merénylet” volt. Nem, nem egyszerűen egy újabb brutális merénylettel van dolgunk, hiszen a gyűlölet meredeken szintet lépett. Vagy süllyedt. A néhány esztendeje meggyilkolt oknyomozó újságírót, mivel már túl sokat tudott, a szlovák alvilág egyik keresztapja, aki azóta rács mögött van, gyilkoltatta meg. Noha egy normális embernek az akkori gyilkosság is felfoghatatlanul borzasztó volt, ám a mostani eset mégis vészjóslóbb.
Radnóti Miklós 1938-ban írta Első eclogáját. Már akkor világosan látott, meg is fogalmazta, de mi haszna?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
A pozsonyi eset Radnóti Miklós sorait és sorsát vetíti elénk: őt és sok millió társát egyszerűen(!) azért gyilkolták meg, mert valami másnak, az akkori(?) fősodorral nem azonosnak, történetesen zsidónak született. A két pozsonyi fiatalt meg, az Úrnak 2022. esztendejében! azért, mert melegnek születtek. De lehettek volna zsidók is, hiszen a gyilkos halállistáján, ahogy később kiderült, ők is szerepeltek. En bloc. Ilyen szempontból tehát valóban semmi köze a mostaninak a Kuciak-gyilkossághoz.
Felénk hömpölygő, terhes, sötét viharfelhők az ég alján…
***
Rilke 1899-ben írta le a hátborzongató két sort: Die stillen Kräfte prüfen ihre Breite / und sehn einander dunkel an. Ami magyarul valahogy így hangzik: Izmaik vizslatva halk erők / méregetik egymást sötéten. Ő már akkor tudta, mi jön 1914-ben.
Tényleg tudta?
Azt hiszem, inkább érezte. A költők szeizmográfja jelez, s jóllehet az adott pillanatban akár bolondnak is tarthatják őket, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, az idő általában őket igazolja.
***
Megkérdeztem a hallgatóimat, hogy ha lakhelyükön valaki szervezett volna a gyűlölet, az erőszak elleni, az áldozatokkal szolidáris tüntetést, vajon elmentek volna-e? Senki nem jelentkezett. Nem vagyok jó rábeszélő, de mégis megpróbáltam, az ő és gyerekeik jövőjére apellálva. Ezt követően egy leányka bátortalanul fölemelte a karját. Hatvanvalahányból egyet (talán) sikerült meggyőznöm.
Szóval a helyzet sokkal rosszabb, mint hinnénk…
P.S. A Denník N című napilaphoz eljutott, papoknak szóló körlevélben a nagyszombati érsek megkérdőjelezi, hogy a pozsonyi merénylet áldozatai vajon valóban ártatlanok voltak-e. A rendőrség elítéli az érseki levél stigmatizáló passzusait, a pozsonyi házelnök pedig egy ordenáré bejegyzésében a közösségi oldalon kiáll az érsek mellett…
Tényleg mindig van lejjebb?
