Mit akar, hova megy? – kérdezte igencsak tört angolsággal a megtermett asszony Athén egyik legforgalmasabb metrómegállójában, a „Szintagmán”. Gondoltam, szálljunk le itt, így mindjárt ott lehetünk a valóban nevezetes téren, a Parlament mellett – azon a téren, ahol öt évtizede, az ezredesek uralma idején megannyi tüntetés és összecsapás zajlott. A tömeg sokszor gyűlt itt össze, hogy elemi erővel tiltakozzék az 1974-ben megbuktatott katonai junta országlása ellen; itt tartóztatták le egykor a vagány és „belevaló” német újságírót, Günter Wallraffot, és csaknem ötven éve itt rendeztek megindító tüntetést a fekete gyászruhába öltözött asszonyok, akik fiúkat vagy férjüket siratták. A hatalmas tér egyszerre kicsinek bizonyult, és a tömegben ott szorongott egy megszeppent ifjú újságíró – jómagam.
Láttam már azóta többször is az újkori görög történelem ikonikus terét, és most is látni akartam. Vesztemre. A termetes asszonyság – mint feleségemmel utóbb összeraktuk a történteket – tudatosan állta el utamat, nem engedett kiszállni a nagyon zsúfolt kocsiból, miközben mellette egy férfi „dolgozott”. Észrevétlenül kiemelte jó mély nadrágzsebemből a tárcámat – benne kevés pénzzel, de minden okmánnyal. Amit csak akkor vettem észre, miután kivergődtünk a szerelvényből. Vasárnap dél volt, hétfőn délutánra szólt a repülőjegy, de igazoló okmány nélkül nincs utazás – ezt jól tudom/tudtam, egyebek között saját, és éppen athéni tapasztalataimból. Jó tíz éve ugyancsak egy athéni metrókocsiban tűnt el a tárcám, igaz, akkor nem volt tömeg, de hasonló helyzettel kellett szembenéznem. Most akkor igaza van a Krisztus előtt hatodik században élt filozófusnak, aki szerint kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba? Ugyanaz történt vagy valami más? Akkor és ott valójában egyáltalán nem törődtem Hérakleitosszal és mondásaival, amelyek között a folyós hasonlat messze a legnépszerűbb, egyszersmind a legelcsépeltebb is, és amelyet a gondolkodás történetének hivatott kutatói sokféleképpen kommentáltak, például úgy is, hogy az istenek kultuszát különben elutasító Hérakleitosz azt fejezte ki ezzel, hogy mindig minden mozgásban van.
Ezen a gyönyörű, verőfényes, a hazai nyárutó simogató melegét idéző október végi athéni napon is. A kizsebelés után megtettük, amit ilyenkor tenni kell: letiltottuk a bankkártyát, a Külügyminisztérium ügyeletétől pedig segítséget kértünk. Minden működött: a tolvajok a kártyát csak rövid ideig tudták használni, és nem telt bele két óra, máris hívott athéni konzulunk, elmagyarázva a teendőket. Nem voltunk egyedül, s a kiszolgáltatottság nagyon rossz érzését tompította, hogy feleségem mindenben segíteni tudott. Ennél sokkal nagyobb bajok is vannak – de mennyire, én ne tudnám?! –, így aztán kicsit megnyugodván, de azért zaklatottan bepillantottunk a lélegzetelállítóan elrendezett Akropolisz Múzeumba, s ha gondolataink elkalandoztak is, tudtunk gyönyörködni az évezredes szobrokban, Pallasz Athéné sokféle arckifejezésében, a kövek és torzók időtlenséget sugalló szépségében.
Aztán másnap reggel kiderült, hogy ami nekem rendkívüli megpróbáltatás, az a helyi rendőrség turistákkal foglalkozó irodáján mindennapos gyakorlat: nem csodálkoztak a történteken, máris megkaptuk a kitöltendő kérdőívet. Még nem fejeztük be az adatok rögzítését, de máris érkezett egy amerikai házaspár meg egy francia család, sorstársak voltunk, nekik is kellett a jegyzőkönyv. A zsebesek nem válogatnak, bandákba verődnek, néhány hétig „működnek” valamelyik nagyvárosban, aztán továbbállnak; ki tudja, az én „klienseim” most hol próbálnak szerencsét. A rendőrségi jegyzőkönyv után a konzulátus: kedvünkért kinyitották a nagykövetséget, s perceken belül kezemben volt egy magyar nyelvű jegyzőkönyv, no meg a hazatéréshez nélkülözhetetlen okmány, a pót-útlevél. Egy hét alatt én voltam a konzulátus ötödik magyar ügyfele, s közöttük lehetett olyan, aki talán cserélt volna velem: tőle semmilyen iratot nem vettek el, viszont a zsebesek vagy ezer eurótól fosztották meg.
De alaposan téved, aki azt gondolja, hogy ezek után bárkit le akarnék beszélni egy görög útról. Ha tehetném, már holnap elindulnék, hogy újra megnézzem a régi dicsőséget, például a Periklész korát fenségesen idéző Akropoliszt, vagy ismét felkeressem a legnépszerűbb szigeteknél – Krétánál, Rodosznál és a többieknél – jóval kevésbé ismert Eviát, amelyet csupán egy keskeny földszoros választ el a szárazföldtől, és ahova most az Európai Újságírók Szövetségének jubileumi kongresszusa jóvoltából jutottam el. Az alapításának hatvanadik évfordulóját ünneplő szervezet görög tagozata az Athéntól mintegy 80 kilométerre lévő Eretria városába hívta össze a tanácskozást, s jól tette, mert innen néhány órányi buszozással máris eljuthattunk az ókorban a „világ köldökének” nevezett Delphoiba, Apollón szentélyének máig lenyűgöző romjaihoz. Pauszaniasz, a második századi történetíró korában még nem volt busz, így aztán joggal írhatta, hogy a Delphoiba vezető út „még egy edzett férfiember számára is megerőltető”. A szentély legfőbb nevezetességéről, a jósdáról már Pauszaniasz korában is több legenda keringett, azt hallotta például, hogy nyájukat legeltető pásztorok bukkantak a jóshelyre, „majd miután belélegezték az itt felszivárgó gőzt, ihletett állapotba kerültek”, és jósolni kezdtek Apollón segítségével. Mi nem nagyon láttunk pásztorokat, de a Parnasszosznak, Apollón szent hegyének, egyszersmind a múzsák lakóhelyének nagyszerű látványa segített elképzelni a Püthiát, a mindenkori jósnőt, aki elé közeli és távoli nagyurak, hadvezérek és uralkodók járultak, hogy híres pózában, háromlábú állványon ülve, a gőzöktől átitatva mondaná meg előkelő vendégeinek, milyen jövő vár rájuk. Kezdetben ártatlan, ifjú szűzlányok közül került ki a mindenkori Püthia, de hát a „régi görögök” férfijai sem sokban különböztek utódaiktól a Földkerekség bármelyik szegletében… Hogy az erőszakoskodásnak elejét vegyék, a fiatal szüzeket idősebb asszonyok váltották fel Püthia szerepében; a papnő Apollón véleményét „tolmácsolta”, szavaitól sok függött, jóslatai nyomán tömérdek kincs halmozódott fel Apollón templomában, melynek leghíresebb feliratát – amint a kincseket is – ma már hiába keressük, de az „Ismerd meg önmagad!” évezredeken átívelő jelszavát megőrizték a források. És azt is, hogy a mindenkori Püthia jóslatai rendszerint kellően kétértelműek voltak, ám ez nem szegte kedvét a jövőt faggatóknak. Ma is tudnánk kérdezni tőle: vajon megjósolta volna például 1962-ben – vagy akár 1982-ben – az egypárti diktatúrák vértelen bukását? És mit jövendölne ma szűkebb és tágabb környezetünk, glóbuszunk jövőjéről?
De sem a jósnők, sem mi nem tudjuk kitalálni – a jövőt.
