Szeretem a jubileumi előadásokat, amelyeken hatványozottan kibukik a színészek és a közönség produkció iránti imádata. És azt is szeretem, hogy zenés darabok esetében ilyenkor gyakori szokás, hogy a különböző szereposztások „összetorlódnak” ugyanazon az estén. Egymást váltják; valaki kezd a szerepben, átveszi tőle más, aztán esetleg folytatja a harmadik, de akár hárman is éneklik a szólót. Akik „leszerepeltek”, kimennek, és folytatják a később beálltak. Ha például, mint ezúttal is, egyszerre három Fantom zeng pusztító és mégis felemelő, elsöprő szerelmi vallomást Christine-nek, akkor minden felerősödik, valóságos kis férfi kórus harsog, amiből ki-kiválhat egyikük, hogy pár sor, taktus erejéig egyénileg is kiöntse a szívét, majd újra szól a szenvedélyes férfiak „szövetsége”. Ez persze plusz játékosságot, olykor plusz humort is eredményez, meghatványoz sok mindent. A közönség pedig eljátszhat azzal a gondolattal, hogy kit tartanak a legjobbnak az adott szerepben. Erre már a szünetben jó néhányan, és többek által is eléggé hallhatóan megteszik a „tétjeiket”. Ez is hozzátartozik egy ilyen alkalom megsokszorozódó izgalmához, feszültségéhez, és a színház ilyenkor megnövekvő társasági jellegéhez is. Ami majd az elmaradhatatlan banketten teljesedik ki, ahol nincs hiány puszilkodásokból, összeölelkezésekből, dicséretekből, és azért epés megjegyzésekből sem.
A Fantom nem érkezett meg hozzánk olyan ripsz-ropsz, nem sokkal az ősbemutató után, mint Webber korábbi műve, a Macskák, ami szintén a Madách Színházban, ugyancsak kiugró sikert aratott. Rengetegen vágytak utána. Annyira, hogy élelmes utazási irodák egynapos bécsi Fantom-néző utakat szerveztek, az előadás utáni közvetlen visszaindulással. Én is így láttam először. Azóta sem emlékszem arra, hogy külföldi előadás ekkora érdeklődést váltott volna ki itthon, és az emberek ilyen mértékben hajlandók voltak mélyen a zsebükbe is nyúlni érte. Lenyűgözött a látvány és a zene monumentalitása. Az, hogy hajszálpontos precizitással, mint az óramű, működik minden a színpadon, és hang nélkül, filmes áttűnésekként zajlanak a díszletváltások. A bécsi produkció, és nyilván a többi is, hiszen ezek Harold Prince rendezése alapján egy kaptafára készültek, amíg nálunk be nem mutatták a művet, az érzékek totális letámadása volt.
Az erőteljes hangok, a gyakran mozgásban lévő díszletek, a parádés jelmezek kavalkádszerű orgiája elkápráztató: mit mindent tud a színpadtechnika, mit lehet elérni, ha bőven van pénz, és ha mindez még hibátlan profizmussal is párosul, a temérdek fogaskerék tökéletesen egymásba illeszkedik, és bármi úgy működik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A színészi alakítások is ilyenek voltak, eszelősen profik, de kissé gépszerűen, hajszálpontosan annyit adtak, amennyi a nagy mechanizmushoz kell. Semmi kilengés, hú, de kiemelkedő színészi teljesítmény a többi rovására, nem voltak szertelenségek, kis és nagy hibák, lenyűgöző, mégis némiképp rideg, színházgyárat láttunk, amiben tán még a szenvedélyeket is patikamérlegen, gondos precizitással kiszámolva a hatásfokukat, adagolták. A csodállak, ámde olyan különösebben azért nem szeretlek esete volt.
Aztán nagyot bámultam, amikor Kentaur varázsos, festőien elbűvölő díszleteit megláttam itthon. Ámultam rendesen, hogy ezt itthon lehet, filmes áttűnést hang nélkül produkálni az operaház földszintjéről a pincéjébe, díszletmunkások nem kívánt „belógása” nélkül a lenyűgöző összképbe. Aztán csak zajjal csúszott be Christine páholya, inogtak a veretes kandeláberek, ahogy egyébként most is, de azt éreztem, hogy ennyi nálunk szinte kell is, nem lehet minden tökéletes.
Szirtes Tamás rendező, direktor, mint mindig, ezúttal is megkapta az úgynevezett non-replica jogot, vagyis nem kellett az ősbemutató díszleteiben, jelmezeiben, elgondolásai szerint színpadra állítani a produkciót. Vágó Nelly pompázatos színkavalkádot alkotó gyönyörűséges jelmezei is igencsak megtették a magukét, ahogy persze a színészek is. Seregi László koreográfus zseninek közel sem volt annyi dolga, mint a Macskákban, de ő is kitett magáért, és ahogy a bejátszott röpke felvételekből is kiderül, jelenléte felvillanyozóan hatott a próbákon. Annyira lelkes voltam, hogy sebtében végignéztem mindhárom szereposztást. A Magyar Hírlap pedig két újságoldalt is adott arra, hogy beszámoljak róluk. Egyébként annak idején a Reform című lap is ennyit szánt arra, hogy ecseteljem a bécsi produkcióról a tapasztalataimat.
A mostani fellépők közül Sasvári Sándor és Csengeri Attila Fantomként már akkor is hathatósan álltak a vártán, ahogy Mahó Andrea is Christine-ként. Posta Victor, Fonyó Barbara, illetve Krassy Renáta később léptek be a produkcióba. Christine szerelmeként, Raoulként Homonnay Zsolt szintén ott volt 2003-ban, a hazai premieren. Ő, ahogy többen is, búcsút intenek a produkciónak. Kedves jelenet volt, ahogy az addig az ő oldalán lévő Christine átfutott az utódjához, Solti Ádámhoz. Homonnay lemondóan beletörődve, de mégiscsak bánatosan nézett utána, megengedően, sármos mosoly kíséretében széttárta a karjait, hogy mit lehet tenni, ez az élet rendje, majd mielőtt kiment a színpadról, meghajolt, amire bejött a nyílt színi taps. Némiképp a produkcióból kilógó, de ilyen alkalmakkor megengedhető, szép gesztus volt ez, annak jelzése, hogy lassacskán itt a szerepkörváltás ideje, és ezt épeszű színész, ha nem is feltétlen örömmel, de tudomásul veszi. Bencze Ilona és Bajza Viktória adta a művészek és a Fantom világát összekötő balettmesternőt. Sáfár Mónika, Röser Orsolya, illetve Sándor Dávid és Derzsi György a manírjaikba kínosan belemerevedett, mulatságossá vált operaénekes sztárok. Weil Róbert, Galbenisz Tomasz az operaház tökkelütött, az eseményekből semmit nem értő, dilettáns igazgatói. Kocsák Tibor, szokása szerint, változatlan invencióval, feszes ritmusban, remekül vezényelte az előadást. A Gaston Leroux romantikus regénye nyomán írt darab – melyet Galambos Attila élvezetesen, jól énekelhetően fordított magyarra – lavíroz a nézők ijesztgetése és az érzelmesség, olykor a sziruposság között között. A szépség és a szörnyeteg közismert témáját is magába foglalja.
Álló vastapssal, lelkes ovációval ünnepelte a publikum a jubileumi előadást. Webber, aki már több alkalommal személyesen megtisztelte a produkciót, ezúttal Amerikából küldött videóüdvözletet. Persze dicsérte a produkciót, sajnálta, hogy nem lehet itt, és azt kívánta, legyen meg hamarosan az 1000. előadás is. Szirtes pedig erre beleegyezően rábólintott. Mást én sem mondhatok, minthogy úgy legyen!
