Az ember belefárad a háborús hírekbe. Először még követi őket minden nap, minden órában. Aztán egyre ritkábban. Eleinte megrendül az áldozatokról szóló tudósításokról, aztán már csak a nagy számokra kapja fel a fejét, vagy a különösen megrázó történetekre. A holokausztot túlélő öregemberére, akit saját otthonában ért a halálos találat, a balettművészére, aki hazáját védendő fegyvert fogott, s fegyver által halt meg. Végül már hajlamos objektumokban gondolkodni, megsemmisített gyárakban, lakótelepekben, középületekben, s attól rettegni, az atomerőműveket érő csapások nem sodornak-e irányunkba is halálthozó felhőket.
Szergej Geraszimov könyve (Harkivi napló. Feljegyzések egy ostromlott városból. Fordította: Bartók Imre. Helikon, 2022.) a személyes átélés hitelességével és mély fájdalmával rázott fel önző fásultságomból. Felgyorsult a világ, a háborús emlékezések régebben a történések után hónapokkal, évekkel születtek, Geraszimové szinte azonnal beszámol az eseményekről. A magyar fordítás a szerző kézirata alapján készült, hiszen Harkivban, Ukrajna második legnagyobb, majd másfél milliós városában többek között most a könyvkiadás sem működik.
Harkiv negyven kilométernyire fekszik az orosz határtól, így a helyiek az első pillanattól kezdve ki voltak téve a támadás minden erejének. Ezen Vitalij Szkakun ukrán tengerészgyalogos hőstette sem változtatott, aki február 24-én saját magával együtt felrobbantotta a Henyicseszk-hidat, hogy feltartóztassa az oroszok előnyomulását.
Február 24-én Harkiv népe robbanások zajára ébred, s arra, nem folyik víz a csapokból, a központi fűtés sem működik. Az internetről aztán megtudják, hogy megkezdődött az oroszországi speciális hadművelet, a szpecoperacija. Az emberek az utcai kútnál gyülekeznek nagy edényekkel. Aztán víz sincsen. Az élelmiszerboltokban elfogy a palackos ásványvíz. Aztán a konzervek, végül a vodka. Aztán nincs már semmi: üresek a polcok.
Az emberek menekülnek. Aki tud, falura megy, a dácsában biztonságosabb az élet. Akinek rokona van Nyugat-Ukrajnában, oda. Sokan egyenesen a határ felé, a lengyelek bejelentették segítő szándékukat. Két héttel a speciális hadművelet megkezdése után a város lakosságának egyharmada, mintegy hatszázezer ember már elhagyta Harkivot.
Maradtak azok, akik bátran úgy döntöttek, nem engedik, hogy az agresszor elűzze őket szülőföldjükről. És maradtak az öregek, betegek, magatehetetlenek. A gyógyszertárak is üresek, akár az élelmiszerboltok. Orvos, mentő alig akad. A krónikus betegségben szenvedők lassú halálra vannak ítélve.
A város középületeit lerombolták. A körülöttük fekvő közparkokban pusztul a növényzet. Minden élőlény szenved. Nemcsak a házi kedvencek, kutyák, cicák éheznek, nem jut táplálék az állatkert lakóinak sem. Vannak jószívű emberek, akik segíteni próbálnak. "Két nappal a bombázás kezdete után az Ecopark két dolgozója visszatért, hogy megetesse a haldokló állatokat, mire néhány orosz katona gépfegyverrel agyonlőtte őket." (105.)
Az orosz televízió mutatja a ukrajnai városokat, a harcoló orosz katonákat. Azért lövik az épületeket, magyarázzák, mert ukrán nácik rejtőznek bennük. Az orosz lakosság többsége helyesli a megszállást.
A harkiviak óvatosan járnak az utcákon. Mindenütt tankelhárító aknák, ha jármű hajtana arra, felrobbanna. Az emberek óvatosan oldalazva járkálnak közöttük. Ki fektette le az aknákat és ki ellen? Nem tudni. Háború van.
Geraszimov naplója a háború első két hónapjáról számol be. Ha él még, biztosan folytatja. Szeretném remélni, él még ő és családja, a szomszédai és kedves cicái is. Minden harkivinak azt kívánom, sétálhassanak még nyugodtan és derűsen a Sevcsenko park árnyas fái alatt.
Ha ennek a gonosz támadásnak van tanulsága, az Geraszimov mondataiban rejlik: "Putyin háborúja senkit nem tett nacionalistábbá, a nacionalizmus és a putyinizmus ugyanis nem ellentétek. A nacionalizmusnak és a putyinizmusnak az egyetemes értékek alkotják az ellentétpontjait: a szeretet, az igazság, a béke és az erőszakmentesség." (44.)
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.