Victoria hosszú, törtfehér ruháján fénylenek az üvegfalakon beragyogó napsugarak. Ott áll a terem közepén. Mindenki rá figyel. Soha nem lehet hozzá ilyen közel menni. – Beleremegett a térdem, amikor először megláttam – vallja meg Timo Klöppel. Szőke szakálla sűrű, az ujjai hosszúak. Beszéde felgyorsul az elragadtatástól. – Így, a harckocsija nélkül – teszi hozzá.
Victoria ott áll a terem közepén. Teljes életnagysága körülbelül öt méter. A lábai rövidek, a felsőteste hosszú, a feje óriási: alkotója, Johann Gottfried Schadow gondosan ügyelt rá, hogy a II. Frigyes Vilmos király megrendelésére készülő istennő messziről is jól látszódjon, és akkor se takarják el iszonyatos csataménjei, ha 30 méter magasan áll.
Nem sokáig csodálhatták a berliniek az előkelő Unter den Linden végén újonnan felhúzott kaput díszítő négyes fogatot, mely a Hétéves háború végével beköszönő békét hirdette: 1806-ban, tizenhárom évvel a felavatása után, a porosz fővárosba bevonuló Napóleon császár leszedette a szobrot, és magával vitte Párizsba; úgy nézte, jól fog festeni az épülő diadalíve tetején. Amikor Schadow lovai 1814-ben ünnepélyesen visszatértek Berlinbe, az urak méltóbbnak látták a harckocsit hajtó, békéért felelő Eiréné istennőt Victoriára, a győzelem asszonyára cserélni, kezébe tölgykoszorút, vaskeresztet és sast adni.
Százharminc évig állt aztán a quadriga többé-kevésbé zavartalanul a Brandenburgi kapu tetején, míg nem a második világháború közepette a náci műemlékvédelem előrelátóan úgy határozott, gipszlenyomatot készít a németek legfontosabb kincséről, hogy reprodukálható legyen, ha megsérülne.
Titokban, az éjszaka leple alatt vették le Victoria és lovai vonásait, meséli óvatos csodálattal Miguel Helfrich, az állami múzeumok gipszkiöntőműhelyének vezetője a rejtélyes akciót. Aztán helyesbíteni kényszerül: máig nem tudni, hogyan hordtak fel feltűnés nélkül ennyi gipszet a kapu tetejére. – A legvalószínűbb, hogy egy álcaháló alatt felállványozták a műemléket – helyezi a realitás szikár keretei közé a történetét. A náci rezsim elővigyázatosságának köszönhető, hogy ma nem csak egy csupasz kapu előtt kénytelenek fényképezkedni a turisták: Schadow istennője és a lovai a háborúban egyetlen lófejet kivéve teljesen megsemmisültek.
A Brandenburgi kapun manapság díszelgő quadrigát a nácik lenyomatának segítségével formázták 1957-ben, amikor az NDK és az NSZK – szokatlan együttműködésben – közösen újította fel az emlékművet. Ekkor öntötték ki azokat a gipsz-szobrokat, melyek alapján Noack műhelyében elkészítették Victoria és lovainak réz változatát, és amelyeket 2020 őszétől 2022 október 30-áig rendszerezett és restaurált az állami gipszkiöntő műhely három munkatársa: Timo Klöppel, Fabian Burg és Sandro Dimichele. Nyilvánosan dolgoztak: Aki akarta, megnézhette, hogyan tisztogatják, válogatják, és építik a hatvan évig raktárakban porosodó és penészedő, több mint ezer darabra tört és vágott, szobor-darabkát.
A Spree partján álló üvegterem falain hullámzik a folyó vizén visszaverődő napfény. A restaurátorok november elején kiköltöznek a Marie-Elisabeth-Lüders-Hausból, de ott hagyják Victoriát és a lovait is. Aki akarja – előzetes bejelentkezés után – megnézheti őket, nagyban, közelről, úgy, ahogyan különben nem látszódnak.
“A ló testrészeinek különleges neveik vannak. Mindegyiket ismered?”, kérdezi a munkaasztalra szögezett lovas gyerek-lexikonból kifénymásolt oldal az olvasóitól. Alatta, az ábrákon egy vidor szemű póni és egy hidegvérű ló látható, porcikáik nyilakkal vannak megjelölve. A könyv az egyik restaurátor lányáé.
– A munkához kellett; ezeket mi is most tanuljuk – nevet Fabian Burg. Szeret puzzle-özni, ám sokkal jobban izgatják azok az el nem mesélt történetek, amelyeket a gipszformák laikus szemmel alig látható vonásai őriznek.
Hogy miért áll más szögben Victoria szárnya, mint a kapu tetején.
Hogy miért olyan csapzott a jobbról harmadik ló sörénye, miért vékonyabb a lába, és miért horpadtabb a szügye mint délceg társaié? Burg sejti, hogy a választ Napóleon szobrászának műhelyében kell keresni: a fennmaradt számla szerint kicserélhették az illető lovat, de az okokról és a körülményekről még semmit nem lehet tudni. Ezeken a darabokon sokkal többet lehet látni a az eredeti quadrigából, mint a kiállított rézszobron, hangsúlyozza, hiszen a Schadow-féle alkotás 1942-es állapotának pontos mása. A gipsz többet mutat, mint a réz, magyarázza. És kit érdekel, melyik az eredeti, kérdezi, hiszen minden változat más-más, saját történetet mesél. Mintha minden egyes alkalommal újjászületne.
Andreas Kaernbach, a Bundestag művészeti gyűjteményének kurátora szereti a jelképeket. Figyelemreméltó ténynek találja, hogy az ötvenhetes quadriga maradványai abba a terembe költöztek, ahol a berlini fal emlékműve (az egyik a sok közül – a szerk.) is áll. Egységről beszél, és szabadságról. Neki már esze ágában sem lenne a Brandenburgi kaput győzelmi emlékműként emlegetni. Láthatóan büszke a kiállított gipszszobrokra. És olyan izgatott, mint akit egy ötméteres istennő kétszázharminc éves időutazásra hív a porosz-német történelemben.
