„Nem megyek innen sehová.” Elszántan néz. Elfordítom a tekintetemet, engedem, higgye, hogy nem vettem észre a könnyeket. Görcsösen markolja a járókeretet. A kezét, amely egykor hófehér és finom lehetett, amely gyermeket óvott, házból otthont varázsolt, egy szűk évszázad hintette tele foltokkal. Nehéz a járás, a két lépcsőfok végleg elválasztja azoktól az utcáktól, amelyeken kisgyerekként szaladt iskolába. De mégis: itt a lélegzet is jobban esik, mint ott, a szomszéd nagyvárosban. Mindennap hallgatja a híreket, olvassa az újságot. Határozott véleménye van a világról. Azokról is, akik rajtuk akarnak spórolni. Azt beszélik, a fűtési szezonra másik idősotthonba kell menniük. Csak átmenetileg költöznek, tavasszal minden a régi lesz - ígérik nekik. Mert drága a gáz, mert jön a tél, mert a szomszéd országban háború van. Nem neki kell elmagyarázni, mit jelent a baj, a drágaság, a fegyverropogást sem a történelemkönyvből ismeri. De tudja, hogy ahogy telik az élet, úgy lassul az idő. Pár hónap lehet olyan hosszú, mint az örökkévalóság.
„Biztonságban akarjuk tudni az öregeinket.” - bólogatva szögezi le többször a polgármester. Főleg az asztalt nézi, tréfával próbálkozik, de senki nem nevet vele. Nagy összegek hangoznak el, később még nagyobbak. Bajnak, kárnak ezen a tájon sincs gazdája, és valóban, szinte kibogozhatatlan, ki mondta először, hogy költözni kell, mindenki a másikra mutogat. Hírek kapnak szárnyra. Itt azt beszélik, hogy egy jómódú helybeli kifizette volna a téli rezsit. Ott azt, hogy mások is tiszta szívvel nyitották volna a tárcát. Amott meg, hogy bármi lesz, az öregeknek úgyis menni kell. Telnek a napok, jogszabályokról, szabad döntéshozatalról hallani, meg, hogy van remény, talán mégsem kell pakolni az otthon lakóinak. Más lehet a színfalak mögött, csóválják a fejüket az emberek a ködös, platános főutcán. Mint valaha a Tisza, amikor nem védte magas gát az itt élőket, úgy áradnak az indulatok, és nem tudni, mikor lesz újra csend. Barátból ellenség lett, segítőből gúny tárgya. Ám arról egyet gondol mindenki: nem így kellett volna hozzáfogni. Tanulni kellett volna a város legényeitől: ha berúgod a csárda ajtaját, ne vedd zokon, ha szék repül feléd.
A könnyeit nyeli a gondozónő, aki azért jön, hogy bekísérje őt. „Egyedül is menni fog!” - büszkén mosolyog, amikor segíteni próbálok, hogy felálljon a székből. Sokáig tart megtenni a pár lépés távolságot. Hallom a nyitott ablakon át, hogy bent hangosan zsörtölődik, reszketeg hangon mérgelődik azok miatt, akiknek ő egy megoldandó probléma. Talán elhiszi, hogy tényleg jó helyen akarják őt tudni. De azt biztosan tudja, hogy aki ezt hangoztatja, még nem értheti, hogy ha elalvás előtt mindennap ugyanarra a sarokra szegeződik a pillantás - ebben a korban ez a biztonság. Lehet, hogy amott új a festés, tágasabb a szoba. De annak, akinek egy élet súlya hajlította a hátát, fontosabb ennél, ha a ködön át, reggelente ugyanabból az ablakból nézheti ugyanazt a lombja vesztett fát.