- Szédít a szomszéd

Különleges dátum 2010. június 24. a világbajnokságok történetében: ekkor nyert mindmáig először és utoljára vb-mérkőzést Szlovákia csapata.

Olaszország címvédő együttesét győzte le Dél-Afrikában.

A szlovákok soha máskor nem jártak a labdarúgás és a sportvilág legnagyobb eseményén, nem csoda, ha a szomszédos ország lapjai kivétel nélkül azt rögzítették: „A válogatott fennállása legnagyobb sikerét érte el.”

Vladimír Weiss szövetségi kapitány az újságok többségétől 10-es osztályzatot kapott. A kétgólos Robert Vittek szintén. Radoslav Zabavník, Juraj Kucka 9-est, Ján Mucha, Martin Škrtel, Ján Ďurica, Zdeno Štrba, Kamil Kopúnek 8-ast érdemelt ki.

A szakvezető maximális elismerése korántsem volt egyértelmű. Az igazi futballcsaládra büszke trénert, akinek édesapja 1964-ben olimpiai ezüstérmet nyert, fia 74-szer kapott helyet a szlovák válogatottban, míg ő maga játékosként 19-szer (háromszor az 1990-es vb-n) szerepelt a csehszlovák és 12-szer a szlovák nemzeti együttesben, közellenségnek tekintette hazája médiája.

A sajtó joggal neheztelt rá, mert az Új-Zéland elleni 1-1 után egy szlovák újságíró megkérdezte tőle: „Hibásnak érzi-e magát valamiben?”, mire Weiss megköszönte a figyelmet, majd elhagyta a termet, közben félhangosan „kib...tt buzeránsoknak” titulálta a médiamunkásokat.

Néhány perccel később visszament, ám abban sem volt köszönet, mert azt mondta a kérdést feltevő riporternek: „Ha még egyszer meglátlak, szétverem a pofádat!”

Korábban is akadt hasonló esete, bár nem beszélt ennyire durván. Pusztán azzal lepett meg egy újságírót és minden jelenlévőt egy tájékoztatón: „Ha maga annyira ért hozzá, tessék, üljön le a kispadra, én meg majd elleszek a laptop mögött!”

Pedig már a selejtezőkön különlegességet produkált játékosaival együtt. Nem csupán a 22 pont megszerzésével kivívott csoportelsőséggel, hanem azzal is, hogy együttese győzni tudott Prágában Csehország csapata ellen (2-1). A Sparta stadionjában a szlovák vendégszurkolók eksztázisban skandálták: „Itthon vagyunk!” A „visszavágó” 2-2-vel zárult a pozsonyi Téglamezőn, és a szlovénokat úgy fogadhatta a szlovák csapat, hogy az öltözőben behűtötték a pezsgőt, a stadion területén kilövésre készen állt a tűzijáték. Erre 2-0 lett „oda”...

A döntés az utolsó fordulóra maradt. A szlovákok azokhoz a lengyelekhez utaztak Chorzówba, akiket otthon 2-1-re legyőztek úgy, hogy 0-1 után Stanislav Šesták a 85. és a 86. percben fordított. Tél tombolt októberben, a talajt hiába igyekeztek letakarítani, meccs közben is hullott a hó és hózott, a nézőtéren mindössze négy és fél ezer drukker didergett. A körülmények megzavarták a poznani Seweryn Gancarczykot, aki váratlanul a saját hálójába továbbította Marek Hamšík labdáját, megpecsételve a két Lewandowskit, Mariuszt és Robertet felvonultató házigazdák sorsát (0-1). A szlovákoknál Weissből volt kettő: a papa a kispadon, a fia a pályán.

Az olasz válogatott a dél-afrikai blamázsig ez idő tájt nyert utoljára: 2009 novemberében 1-0-ra legyőzte a svéd együttest, majd ötször döntetlent ért el, kétszer kikapott. Umberto Bossi reformokért felelős miniszter odáig ment, hogy a johannesburgi alászállás előtt azt nyilatkozta: „Nem kell félteni a csapatot, mivel megveszi a meccset, annál is inkább, mert a következő szezonban több szlovák labdarúgó a Serie A-ban játszik majd”. A kijelentés óriási felháborodást keltett, a politikus nem győzött szabadkozni, hogy ő csupán viccelni próbált.

Ám aztán nem volt tréfa, az Ellis Parkban 53 412-en láttuk, hogy a világbajnok csak támolyog a ringben. A szlovákok 2-0-ra és 3-1-re is vezettek, noha Alberto Gilardino úgy vélte: „Ha már őket sem győzzük le, akkor nincs mit keresnünk a világbajnokságon.”

Tényleg nem volt, az itáliai csapat nemhogy kiesett, de – a futball történetében először – vb-csoportja utolsó helyére szorult.

A La Repubblica így sújtott le az azúrkék együttesre: „A már-már komikus olasz csapat hazatér. Nincs kifogás, még sérülésre sem lehet hivatkozni, 270 perc alatt alig lőttünk kapura. Címvédők voltunk, és most rajtunk röhög a világ.” A Corriere della Sera arról írt: „Ha három meccsből egyet sem tudsz megnyerni, igazságos a kiesés. Semmi olyat nem csináltunk Dél-Afrikában, amiről azt gondolhattuk volna, hogy erősek és versenyképesek vagyunk.”

A La Gazzetta dello Sport úgy vélte: „Nehéz elképzelni nagyobb sportkatasztrófát. Ez minden idők legrosszabb olasz válogatottja.”

Lehet, hogy az utóbbi megállapítás megállja a helyét, ám az előbbi nem; igaz, a La Gazzetta 2010-ben nem sejthette, hogy Itália legjobbjai a 2018-as és a 2022-es világbajnokságról is hiányoznak majd. Négy esztendeje azért nem szerepelt az ötvenhat éven át mindig résztvevő squadra a vb-n, mert a 2017-es pótselejtező két mérkőzésén egyetlen gólt sem tudott szerezni Svédország válogatottja ellen (0-1, 0-0). Most pedig azért nem játszhat a tavaly Európa-bajnoki címet nyerő együttes a földkerekség legnagyobb tornáján, mert az északmacedónokkal vívott palermói pótselejtezőn Aleksandar Trajkovski a 92. percben góllal zárta a vendégek egyetlen akcióját (0-1).

A La Gazzetta címe ez volt: „Kívül a világon”.

Bizony lehet így érezni, mert ha valaki 2006-ban azt jövendöli, hogy a következő négy világbajnokság közül kettőn már a csoportmérkőzések után elbúcsúzik, további kettőn pedig részt sem vesz az olasz válogatott, az alkalmi jóst alighanem elmegyógyintézetbe szállítják.

Mi azonban empatikusak vagyunk, hiszen tudjuk: amennyiben bárki előrevetíti 1986-ban, hogy minimum 2022-ig a vb közelébe sem kerül a magyar válogatott, az illetőre kétségkívül kényszerzubbonyt húznak.

Úgy járt volna, mint az a louisianai asszony, aki harmincöt évet töltött börtönben ártatlanul.