Mindig érdekelt, ki az a két nő az 1918 novemberében megalakult Nemzeti Tanácsban, de főleg a Müller Ernő neve mögé rejtőzött Singer Irén. Hiszen Schwimmer Rózsáról annyit legalább már tudtam, hogy feminista élharcos, Károlyi Mihály őt küldte Svájcba nagykövetnek,így a világon ő volt az első nő ilyen poszton, majd miután emigrációba kényszerült, egész életére hontalan maradt, mert megrögzött pacifista lévén az állampolgári esküben nem volt hajlandó kijelenteni, hogy hazáját ha kell, fegyverrel is megvédi.
Singer Irénről kerestem, de hirtelenjében nem találtam más forrást mint az Eszmélés című kötetet (Eszmélés - Emlékezések magyarországi munkásmozgalmi élményeimre. Kossuth Könyvkiadó, 1964), melyet az ODR-szolgáltatás és a Salgótarjáni Megyei Könyvtár jóvoltából íziben el is olvastam. Egy biztos, Singer Irén pályafutását illetően jóval okosabb lettem, viszont óriási hiányérzet maradt bennem, és azzal csuktam be a kötetet, hogy sokkal jobban érdekelt volna, amiről a visszaemlékező nem írt: mert nem akart, nem mert, vagy egyszerűen kihúzatta vele a szerkesztő a kézirat szövegéből. Már ha a szerző még láthatta egyáltalán a könyv levonatát, hiszen könnyen előfordulhat, hogy csak 1964. október 26-i halála után – de még ugyanabban az évben – jelentette meg a kiadó, és már nem lehetett beleszólása.
Ha így történt, akkor viszont csodálkozom, hogy hogyan maradhattak benne olyan részek, amelyek szerint például még Aradra is olyan természetességgel utazik, mint Kiskunfélegyházára. Vagy ahol a Szociáldemokrata Párt tagjainak borongós hangulatú vagy inkább kétségbeesett mondatait idézi arról a napról, amikor a köztársaság kikiáltása után hazafelé tartanak, és a Rákóczi úton hallják-látják a jelszót, hogy „Éljen a szocialista forradalom”, mire Mónus Illés megjegyzi, „Á, bolseviki taknyosok”, vagy amikor Bokányi Dezső nagy hallgatóság előtt beszél, és egy fiatal kommunista visszavág neki. Vagy nem sokkal később, amikor Buchinger Manó már sejti, hogyan ér majd véget az a 133 nap, amelyről nekünk még azt tanították az általános iskolában, hogy dicsőséges volt, Müller Ernőné meg elintézi néhány lapon. Pedig ha az eszmélése valóban megtörtént, akkor nyilván bátrabban, harcosabban, elkötelezettebben nyilatkozott volna róluk.
Buchinger kézlegyintéssel elintézett mondatára akkor, 1918 november 16-án Singer Vera felel: „– Ez a jövő zenéje – mondta Vera, és én igazat adtam neki. De arra nem gondoltam, hogy az a jövő már a küszöbön állt. Kun Béla néhány társával másnap érkezett Budapestre.”
„– Azt mondják, szocializálni kell! De mit szocializáljunk? – kérdezte Bokányi – A nyomorúságot? Az álló gyárakat, amelyek nem termelnek, mert nincs nyersanyag?
– Majd felkutatjuk az elrejtett készleteket – replikázott Pál Elza, barna hajú, csinos fiatal lány, a kommunista csoport egyik aktív tagja. (Pál Elzát már ismertem. A MIMOSZ rendezvényein, a munkásnő egyletben és máshol is szokott verseket előadni, nagyon hatásosan és nagy sikerrel.)
– Olyan készleteket, amelyek nincsenek, nem lehet felkutatni – válaszolt Bokányi meglehetősen idegesen. – Nincsen annyi erőnk…
– Bátorságuk sincsen – süvöltött közbe Elza.
Bokányi magából kikelve leugrott az emelvényről, egyenesen a lánynak rontott.
– Mit? Maga akar engem bátorságra tanítani? – vállon ragadta Elzát és megrázta. – Hány munkást szervezett be életében? Maga még hátulgombolós volt, amikor engem már kitoloncoltak és börtönbe vetettek – kiabált dühösen a lányra.
Az ehhez hasonló jelenetek nem tartoztak a ritkaságok közé.”
„A nőbizottság soraiban is hódított a kommunizmus. Egy napon Miákits Ferenc, a vasasok titkára dühösen jött a nőtitkárságra.
– Maguk küldték azt a Filipovics Katicát a Lipták-gyári gyűlésre?
– Igen, miért?
– Hát kérem, az egy olyan bolseviki beszédet tartott, amilyet még nem hallottam. Ne küldjék őt máskor gyűlésre. Most nem heccelni, hanem türelemre kell inteni a népet.
– Azt könnyű mondani, Miákits elvtárs! – válaszoltam. – Miért nem csinálnak végre valamit, ami könnyítene a prolik helyzetén?
– Egyesülési jog, sajtószabadság, választójog, az semmi?
– De abba nem lehet beleharapni.
– Mi? Már magát is megmételyezték?
– A tények beszélnek! És ha ez így megy tovább, nem tudom, mi lesz.
Ha én nem is tudtam, Buchinger már sejtette. Este a nőbizottság ülése után szokás szerint az Angol Kávéházban ültünk törzsasztalunknál. Buchinger vett egy Vörös Újságot, és olvasni kezdte. Kis idő múlva letette a lapot, hátradűlt az öblös bőrfotelben és rezignáltan mondotta:
– Két hét alatt megesznek bennünket.”
Az Eszmélésben az elhallgatások, az aránytalanságok és a következetlenségről árulkodó mondatok a leggyanúsabbak. Néhol mintha Singer Irén maga sem tudná eldönteni, mit is mondjon. Hazafelé tart egy kiskunfélegyházi nőegyletes előadásáról, az állomáson találkozik Lévai Oszkárral, és a vonat indulásáig a restiben meghányják-vetik a történéseket.
„– Úgy látszik, a kommunisták itt is dolgoznak – jegyeztem meg.
– És könnyű dolguk van. Négy és fél évi szolgálat után hazatérnek az emberek lerongyolódva, leromolva, és nem tudnak elhelyezkedni. Családjuk, mely nehezen várta őket, mert tőlük remélték a könnyebbségeket, most csöbörből vödörbe jutott. A kenyérkereső helyett még egy fogyasztó. Persze hogy elkeseredettek, érthető – magyarázta Oszkár.
– Jaj, de nehéz probléma ez! – sóhajtottam, és örültem a hirtelen mozgolódásnak, mely a vonat közeledtét jelezte.”
Ha tényleg úgy volt, ahogy Müllerné írja, akkor Landler Jenő gyűjtőfogházbeli látogatása után, ahol Kun Béláékkal találkozik, talán érthető az általános elbizonytalanodás. Hátha tényleg csak a kommunistákkal szövetségben lehetett itt bármit is elérni? Hogyan lehetett volna megannyi jogos követelést kielégíteni? Sehogyan. Nem tudom, ki lett volna képes rá. Hamarösan Károlyi gyengeségéül rótták föl, amit senki, de abban a helyzetben tényleg senki nem tudott volna orvosolni. Amit Tisza Istvánék főztek, azt Károlyiéknak kellett megenni.
A szocdemek bizonytalansága Müllerné bizonytalansága is, és maga is megadja a választ a bécsi tartózkodás során, ahová hét éve nem látott, orosz hadifogságból visszatért férjét meglátogatni utazott ki. Három hete volt Bécsben, ott érte a nőbizottság levele, melyben kérték, nyilatkozzon, számítsanak-e rá, vagy fölvehetnek mást a helyére. 1921. június 28-i a levél keltezése, Kéthly Anna, Matancsovics Anna, Martos Flóra és Knurr Pálné az aláírók.
„Ez a levél súlyos dilemma elé állított. (…) Összeférhetetlennek tartottam, hogy egy kommunista felesége a Szociáldemokrata Párt egyik exponált helyén dolgozzon. Nagyon sajnáltam az otthon hagyott asszonyokat, akik olyan bizalommal voltak hozzám, hogy még Bécsben is felkerestek leveleikkel. (…) Egyébként is torkig voltam Vanczákékkal. Nagyon megelégeltem az árulásig meghunyászkodó, gyáva politikájuk védelmezését, melyet most férjem megvilágításában helyesebben tudtam megítélni és értékelni.”
Azt hiszem, a "férjem megvilágításában" szófordulat a könyv és persze Müller Ernőné életének egyik kulcseleme.
A maradás mellett dönt, meg is írja a nőszövetségnek, a pártnak.
„Nem mondom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor már kommunista voltam. Nem, akkor még csak a senki földjén álltam. Még sok idő telt el, sokat gondolkodtam, tanultam és tapasztaltam, míg megszabadultam a szociáldemokratizmus hamis illúziójának ballasztjától, míg ráeszméltem és véremmé vált a meggyőződés, akinek nemcsak frázis a szocializmus, hanem a dolgozók felszabadulásának szebb és boldogabb életének egyetlen lehetőségét látja benne, annak a Kommunista Pártban a helye.”
Nyilvánvaló, hogy a hadifogságban ideológiailag alaposan kiképzett férje segített neki a döntésben. Meg hát Kéthly Annával kapcsolatban is voltak kételyei, bár erre csak homályos célzást tesz. 1921. május elsején őt javasolja a pártgyűlés jegyzőjévé, annak ellenére, hogy Kéthly Annát akkor rajta kívül még csak Büchler József ismeri, ám szereplésének köszönhetően hamar népszerűségre tesz szert: „Nagyon örültem, hogy ilyen tehetséges új tag lépett megritkult sorainkba. Hamarosan csatlakozott szűkebb baráti körünkhöz, és Stern Szerénával, Pollák Ferenccel, Bíró Imrével együtt jártunk színházba, hangversenyekre, kirándulásokra stb. Később azonban, mikor a körülmények komoly és áldozatos feladatok elé állították, jelentkeztek negatív vonásai is.”
Ennyi mindössze, nem tudhatom, hogy a szerző milyen áldozatos feladatokra és negatív jellemvonásokra gondolt, de egy biztos, ez már kívül esik az Eszmélés kronológiáján, a "később" egyszerűen nem fér bele, hiszen mindössze három hét telik el közben, a bécsi tartózkodás alatt pont is kerül a visszaemlékezések végére. Vagy talán mégsem? Elképzelhető, hogy a folytatás ott kallódik valamelyik hazai vagy moszkvai levéltár dobozában?
A fentebb említett Vanczák János Somogyi Béla helyére került a Népszavánál. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a lap felelős szerkesztőjét és fiatal munkatársát, Bacsó Bélát a fehérterror kegyetlenkedéseit leleplező cikksorozatok miatt gyilkolták meg: „A Horthy kormányzóvá választása után tartott pártvezetőségi ülésen az az álláspont alakult ki, hogy míg a különítmények szabadon garázdálkodnak az országban, szó sem lehet megbékélésről. Tehát fel kell szólítani a kormányzót, hogy oszlassa fel a különítményeket, Somogyi, Bacsó gyilkosait állítsák bíróság elé, és szigorúan büntessék meg. Csakis ez nyugtathatja meg a munkásságot annyira, hogy biztosítani tudja a termelés zavartalanságát. Ezt az álláspontot, mely önmagában is éppen elég opportunista volt, Vanczák a kérges tenyér felajánlásával még súlyosbította.”
Fentebb azt írta: „Heves vita folyt az elmúlt események tanulságai körül, itt is, ott is alakultak kisebb-nagyobb csoportok, amelyek élesen és joggal bírálták a pártvezetőség meghunyászkodó politikáját, kritizálták a Népszavát, és annak akkori szerkesztőjét, Vanczák Jánost. Különösen az a vezércikk keltett általános felháborodást, melyben Vanczák békülésre nyújtotta a munkások kérges tenyerét a Somogyi és Bacsó meggyilkolásáért még vértől csepegő kezű Horthynak, az akkor megválasztott kormányzónak.
Vanczák valóban egyike volt a legkorruptabb és leggyávább vezetőknek, a lefogott vagy emigrációba kényszerült pártvezetőség helyébe került második garnitúrának. Alattomos, dörzsölődő, anyagias lénye miatt én is szívből utáltam. (…) Vanczák úgy szerkesztette a lapot, hogy őt ne támadják az ébredők.”
Nem tudom, Somogyi Béla meggyilkolása után az adott helyzetben ki mert volna ujjat húzni, vagy akár csak próbálkozni is Horthyékkal, mindenesetre ha Müllerné megalkuvásnak látta a helyzetet, nyilván alapos oka volt rá, hogy ezt mondja.
Az elején azt mondtam, érdekelt Müller Ernőné, akiről annyit tudtam csak, hogy varrónő, s most már nem is értem, mit csodálkoztam rajta. Hiszen ha végignézem a szociáldemokrata vezetőket, egyikük sem végzett egyetemet, mind munkás, nyomdász vagy valamilyen szerelő, talán csak a – Krúdy szerint – poétafejű Kunfi Zsigmond az egyetlen köztük, aki legalább középiskolát végzett. Nem a saját fogalmaim szerint kell értelmeznem ezeket a foglalkozásokat, hiszen mihelyt hozzáfogtam az Eszmélés olvasásához, rögtön az első oldalakon megállapítottam, hogy jó tollú író kezéből született ez a könyv, szerkesztő ennyit nem képes javítani egy szövegen, ahhoz teljesen át kéne fogalmaznia. Bizony a szövegből ki is derült számomra, akárha fejlődésregényt olvastam volna, hogy hogyan is juthatott ilyen magasságokba Singer Irén, az egyszerű aljvarrónő a nőszövetség élére, majd a Nemzeti Tanácsba. Egész más volt akkor a légkör. Nehéz így leegyszerűsítve elmondani, de olyan mértékű igény volt akkoriban a szép szóra, hogy munkás létére aki csak tehette, nemcsak szakegyletbe szerveződött, hanem tudásvágytól fűtve műkedvelő csoportba, szavalókörbe járt, Adyt olvasott és amatőr színjátszókörben vállalt szerepet. A véreim, magyar proletárok időszaka ez. Aki a szociáldemokrata párt aktivistája, az tudományos előadásokat hallgat, ahol csak teheti, képezi magát, mert tisztában van vele, hogy a magafajta munkásember csak így juthat majd szóhoz. A szakegylet persze a munkafeltételeik javításán is segített, érdekvédelmi képviseletet is látott el.
Sokszor, sokat olvastam róla, de testközelből igazán talán csak most éreztem meg, vagy talán a mostani eszemmel éltem meg, hogy igazán azonosulni tudok ezzel a korral, és szikrányi kétségem sincsen afelől, hogy Garbai Sándor vagy Kunfi Zsigmond abszolút értékben fölért bármelyik korábbi vagy későbbi miniszterrel. Csak ma már fura volna, ha valaki akár gimnáziumi érettségi nélkül is miniszter lehet, de nem vagyok benne biztos, hogy műveltségben, elkötelezettségben megállná a helyét az akkoriakkal szemben egy mostani miniszter.
Singer Irén drámát ugyan nem írt, ahogy Szakasitscsal tervezték, csak néhány jelenet készült el a darabjából, egyetlen könyvének azonban vannak szép lapjai. Például a Müller Ernővel való egymásra találásuk leírása is ilyen. Egy nagygyűlés után vannak: „Gyönyörködtünk a lemenő napban, mely izzó parázsként ragyogott a János-hegy fölött, és mind lejjebb és lejjebb csúszott, míg eltűnt a kilátó mögött. Hazafelé már boldogan, felszabadultan, kéz a kézben ereszkedtünk le az úton. Két szó hangzott el csupán: egy kérdés és egy felelet, de ezek feloldották bennünk a feszültséget, és eldöntötték további sorsunkat. Már tegeztük egymást, és terveket szőttünk a jövőre, mely akkor olyan szépnek tűnt, mint a ránk boruló gyönyörű alkonyata, mely vöröses-arany fényt vetített a felhőkre, majd lassan, egyenként feltűzte gyémántjait az egyre sötétülő égboltra.”
Megint azt mondhatom, nagyon érdekelne, mi történt velük az 1921-ben kezdődő szovjetunióbeli emigrációban. Nyilván nem véletlen, hogy Müller Ernőné erről egy szót sem ír. Azt sem tudom, mi lett Erzsi lányukkal azután, hogy Bécsből hazatértek, és Müller elkezdte szervezni az illegális kommunista pártot. Férjét, Müller Ernőt a Szovjetunióban 1937. november 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, december 25-én halálra ítélték, és még aznap ki is végezték, majd 1955-ben rehabilitálták. Müllerné Singer Irén ebben az évben tért haza. Halálról mindössze egy szűkszavú hír jelent meg a Népszava 1964. október 29-i számában: „Özv. Müller Ernőné, a párt- és a munkásmozgalom régi harcosa 74 éves korában elhunyt. 1906-tól 1921-ig a magyarországi munkásmozgalomban dolgozott. 1922-től 1947-ig a Szovjetunióban különféle szakszervezeti funkciókat töltött be. 1955-ben visszatért Magyarországra, s haláláig társadalmi munkásként dolgozott a pártban. Müller Ernőnét az MSZMP V. kerületi bizottsága saját halottjának tekinti. Temetése szombaton, október 31-én fél 12- kor lesz a Farkasréti temetőben.”
Nem tudom, kiderül-e valaha is, lesz-e rá vállalkozó kutató, aki itthoni és külföldi levéltárakban talál majd róla anyagot. Akkor talán végre megtudhatjuk, hogy mi történt Müller Ernőnével azokban az években, amelyekről írhatott volna ugyan, de valami miatt mégsem tette, vagy ha írt is, 1964-ben nem jelenhetett meg.
