- Ross Károly: Fogságban

Ez volt a harmadik eset, hogy nem vitték magukkal. Alig egy héttel a második után. És nem előtte szóltak, utána. Már Siegendorfból. Hogy a gazda így meg úgy. Szóval, hogy ő nem akarja, hogy menjen. Szakemberekre van szüksége, nem kulimunkásokra. Azt ott is kap.
Való igaz, nem értett semmihez. Még a segédmunkához sem. Mert azt is meg kell tanulni. Kinek, mikor, mit adjon a kezébe. A szerszámok nevét is csak kínkeservvel jegyezte meg, pedig kiváló verbális memóriája volt. Mindebből arra következtettek, hogy az egészből csak a pénz érdekli. Ezt pedig nemcsak a gazda, a társak sem nézték el neki. Nem mondták, de magától is láthatta volna, hogy adnak szakmai hírnevükre. Ő meg azt hitte, ugyanazt gondolják erről az egészről, mint ő. Hogy minél előbb megszedni magukat, aztán odébbállni. Mi más is lehet egy vendégmunkás célja?
Még majdnem ő kért bocsánatot, mikor este a kocsmában találkoztak. Nem akart elmenni, nem akarta rájuk kényszeríteni a szabadkozás kínos procedúráját, de nem tudott otthon maradni. Minden estéjük a kocsmában végződött, ha nem megy el, végleg kiírja magát a csapatból.
A három ács, Imre, Zoli és Péter már az asztalnál ültek, mikor besettenkedett. Úgy ültek, úgy zártak össze, hogy még egy szék nem fért volna el közöttük.
Lerakta a három sört az asztalra, ő maga állva maradt. Imre egy százeuróst nyújtott feléje.
– A gazda küldi. Az elmaradt béred.
Tudta, hogy nem maradt el bére, ez afféle végkielégítés volt.
– Akkor többet nem megyek, igaz?
– Hát, nem. Ez van. Ki kéne tanulnod valamit.
– Mit?
– Azt neked kéne tudnod. Hogy mi érdekel.
Nem érdekelte semmi. Sok munkába belekóstolt, de egyik sem érdekelte. S mivel nem érdekelte, nem is akart elmélyedni egyikben sem. Pedig tudta, csak kicsit kéne odafigyelnie, kicsit kéne megerőltetnie magát, akár az ácsszakmát is kitanulhatná. Sokkal több esze volt, mint hármójuknak összesen, s végeredményben a kéz is az agytól működik. Mi ez az érdektelenség, közömbösség mégis, ami taszítja mindentől? Miért hagyja, hogy elmerüljön a segédmunkásság megalázó, önpusztító mocsarában? Miért nem bír már, húszévesen, valamire jutni önmagával?
Aztán rájött, hogy a gyerekkorát nem akarja elengedni. Nem tudja elengedni. Felnőtt akart lenni, de lélekben gyerek. Nem mintha annyira szép gyerekkora lett volna. Szülők nélkül nőtt fel, két évet intézetben, tizenkettőt nevelőszülőknél töltött. Mindenben volt része, csak jóban nem. Talán éppen ezért? Pótolni, ami kimaradt?
Ha nevelőszülei nem hagyják rá ezt a szoba-konyhás viskót itt a falu szélén, ahova a közművekből csak a villanyáram ért el, már talán börtönben ülne, noha semmi hajlandóságot nem érzett a bűnre. Ennek köszönheti, hogy a törvénytelen utakat nagyjából sikerült elkerülnie, igaz, az ausztriai munkák mind illegálisak voltak. De Imrééké is meg a fél falué, akik kijártak. De akkor talán tovább is elment volna. Nem mondta neki senki, de magától is látta, ha beilleszkedik, a nyomor vár rá. Így is az várt, de ezt maga választotta, és ebben nagy különbséget érzett.
– Na, jó, de akkor többet tényleg ne számítsatok rám – mondta nekik ezen az estén, mind a húsz évével, gőgösen.
Jobban esett volna neki, ha kinevetik, de nem nevették ki. Elfordultak tőle, és itták tovább a sörüket. Mikor még egészen kicsi volt és a szüleivel élt, emlékezett apja hatalmas, fehér bundájú nyulaira, amelyek akkorák voltak, mint egy oroszlán, és hátsó lábukkal képen törölték, ha bemerészkedett közéjük. Meg arra is emlékezett, hogy az apja vasárnap reggel kikapott egyet a ketrecből, kupán vágta, majd egy kampóra felakasztva lehúzta a bundáját, mely alól elővillant sűrűn erezett, nyeszlett teste, amin mindent látott, csak húst nem. Talán csak mert fél szemmel nézett oda, és a könnyeivel maszatosra törölte az íriszét.
Szóval, mi lenne, ha nyulakat tenyésztene? Nem megenni, eladni. A nyúl szapora állat: gyorsan szül és sokat. Talán van piaca, utána kellene nézni. És hamar megnő, csak etetni kell. Beülteti a kertet répával meg lucernával. Úgy feküdt az ágyán ezen az estén, hogy végig a csillagokat bámulta a függönytelen ablakon keresztül, mert hajnalig nem csukódott le a szeme.
Három napig gondolkodott, a negyediken nekiállt, rendbe hozta az üresen álló ólat, kimeszelte az oldalát, kukoricaszárral szigetelte a tetejét. Vett egy bála szalmát a szomszédtól, mert az újszülött nyulaknak meleg alom kell, még nyáron is. Közben azon gondolkodott, honnan szerezhetne be tenyészállatot, mert a faluban senki sem tartott nyulat. Nemcsak nyulat, másféle állatot sem. A sok ingázás közben erre már nem jutott idejük.
Végül a neten talált egy tenyésztőt, nem is olyan messze innét, akitől vett három süldőnyulat, két nőstényt meg egy bakot. A tenyésztő szerint hamarosan ivarérett korba lépnek, lehet fedeztetni őket. Két fonott szatyorban vitte haza őket, a buszon mindenki őt bámulta, nem láttak ilyen szatyrokat emberemlékezet óta.
Napjában tízszer is kiment az ólhoz, hogy megnézze a nőstényeket, nem jött-e rájuk, ahogy a tenyésztő mondta. Néha meg félórákat is elüldögélt egy koszlott kempingszéken az ól oldalában, legtöbbször el is aludt, és azt vette észre, hogy sötét van és még nem dobott az állatok elé semmit. Furcsának találta, hogy új életekről álmodozik, de az álmai mind a halálról szóltak. Szörnyű, elviselhetetlen kínszenvedésekről, amelyekről nem tudta, honnan jönnek, hiszen még a neten sem látott ilyeneket. Egy percig sem hitt az egészben, de nem tartotta kizártnak, hogy húszévesen megszakadhat az ember élete.
Végre elérkezett a nap, amire várt: a nőstényekre, először a kisebbik, fekete fejűre, aztán a nagyobbikra is „rájött”, ide-oda vizeltek, az ételt futtában habzsolták, szemük kétszer akkorára nyílt. Először a kisebbiket dobta be a bakhoz, pár nappal később a másikat, s úgy látta, mindkét esetben megvalósult a nász.
A nőstények innentől külön rekeszt kaptak és több ennivalót – a bak féltékeny tekintettel követte a diszkriminációt.
Nehéz volt kivárni az egy hónapot. Minden reggel, kifele menet az ólhoz, olyan érzés fogta el, hogy valami szörnyűség történt az éjjel. Rókák, kóbor kutyák tévedtek a kertbe, valamitől tüzet fogott a szalma, vagy egyszerűen csak rést találtak a nyulai a kerítésen és leléptek örökre. Most érezte először, hogy van valamije, és nem akarta elveszíteni. Még ha csak három nyúl képében is, akkor sem. Hamarosan akár tizenhárman is lehetnek. Vagy még többen.
A két anyától tizenkét kölyök született, de ezt csak hetek múltán tudta megállapítani, a szalmából és szőrből álló fészkek megközelíthetetlenek voltak. Számolni kezdett: három, legfeljebb négy hónap múlva eladósorba kerülnek, s ha rendesen fel tudja hizlalni őket, a mostani felvásárlási áron akár húsz-huszonötezer forintot is kereshet rajtuk. Nem egy hatalmas összeg, de nem is töri össze magát érte. Aztán, ha később sikerül felfuttatni az állományt, akár ötvenet is eladhat egy-egy alkalommal, na, az már komoly pénz. És nem kell érte hajnalban autóban kuporognia, s este büdösen hazaérnie. Hogyhogy erre mások még nem jöttek rá?
Egy év is eltelt, mikor rádöbbent, hogy egyetlen napra sem hagyta el a házat, emberrel nem érintkezett, ételét-italát futtában szerezte be. Tudta ezt előre is, de bízott benne, hogy nem így lesz. Lehetőségein az állomány már rég túlnőtt, hat ólban százötvennél is több nyulat tartott, három anyát és a kölykeit már a gádorban szállásolta el, szaguk beszüremlett a konyhába a rosszul záródó ablakon keresztül – igaz, nem zavarta, hiszen odakint is állandóan ezt érezte. Az udvar sarába különleges jeleket vájtak az ott forgolódó szállítóautók, föntről úgy néztek ki, mint valami holdbéli kráterek.
– Na, fiú – mondta Imre, mikor összeácsolták neki az új ólakat –, ezt se gondoltam volna, hogy te adsz munkát nekünk.
– Ez csak a kezdet. Vannak még terveim – mondta sejtelmesen a fiú.
– Tényleg?
– Igen. Majd szólok, ha aktuális lesz.
Semmiféle terve nem volt, de úgy érezte, jogot formálhat rá, hogy kimondja. Nem tudta, mert nem ért el hozzá, hogy a faluban egyszerűen csak Nyulasnak hívják és a vállalkozását nem becsülik semmire. Úgy tekintettek rá, mint valami bolondra, aki olyasmit próbál feléleszteni, amiről a modern civilizáció rég lemondott. Nyúltenyésztés? Ki eszik manapság nyulat? Amúgy meg nem sajnálja azokat a szegény tapsifüleseket? Felneveli őket, aztán szívtelenül továbbad rajtuk?
De sajnálta őket. Nagyon is sajnálta. Sokszor gondolt rá, hogy egy nap szélnek ereszti valamennyit, menjenek, amerre látnak. De azt is tudta, hogy nem jutnának messzire, fölfalnák őket a környék vadjai. Kelepcében érezte magát, jobban tán, mint a nyulai. A jövőn gondolkodott, de nem volt jövő. Befejezés sem.
Mikor Imre elbúcsúzott tőle, még rákérdezett:
– Továbbra sincs semmi a számomra odakint, igaz?
– Bolond vagy? Nem jobb neked itthon?
– De. Azaz hogy nem tudom. Te mire hajtasz az életben?
– Én? Amire más. Biztonságra, nyugalomra. Néha egy kis bizsergésre is, ha érted, mire gondolok.
– Értem, igen. Azért, ha akadna valami, szólj.
– Oké, szólok.
Tudta, hogy nem szól. Mert nem hiszi el, hogy jobb lenne neki odakint. Mellesleg ő maga sem hitte el. De voltak pillanatok, amikor meg igen. Mert az ember is csordában él, mint a nyulak. Egyedül lehet boldogulni, de nem érdemes. Húszévesen semmiképp. Kell a bizsergés, amiről Imre beszélt. Neki ugyanúgy, mint másnak.