A Himalája lábánál született az első nő, aki megkapta a Szerb Királyság Fehér Sas-rendjét. Elsie Inglis (1864–1917) skót orvos-aktivista elfeledett hőse a korai huszadik századnak. Fáradhatatlanul segített bajba jutottakon békében és háborúban, otthon és idegenben egyaránt. Rendkívüli életútját és tetteit csak újabban, halálának centenáriumán fedezték fel ismét.
Előkelő család sarja volt. Szociális érzékenységét apjától, a Brit Kelet-indiai Társaság tisztviselőjétől örökölhette, aki elborzadva látta az őslakosok kizsákmányolását, s morális okokból otthagyta a kényelmes állást. A tizenéves Elsie, amikor a család Skóciába költözött, lánytól szokatlan módon orvos akart lenni. Sok akadályt leküzdve elvégezte az egyetemet, még sebészi szakvizsgát is tett.
Csatlakozott a szüfrazsettekhez, ám a választójog kivívásánál is fontosabbnak tartotta az anyák ellátását. Magánpraxisának bevételéből nyolcágyas szülészetet nyitott Edinburghban, majd további rendelőket munkásnegyedekben, ahol a kismamákat és babáikat ingyen gyógyították. Küldetésének tekintette az egészségnevelést, hogy a nők ismerjék meg testük működését, dacolva a viktoriánus álszeméremmel.
Ötvenévesen, amikor kitört a nagy háború, frontszolgálatra jelentkezett. A hadügyből lekezelő választ kapott: menjen haza, és üljön csöndben („my good lady, go home and sit still”). Erre rövidesen ezernél több önkéntest toborzott, olyan nőket, akik készek voltak életveszélyben ápolni sebesülteket, egyszersmind bármi áron bizonyítani: érnek annyit, mint a férfiak, akik inkább a vérontásban tűnnek ki.
A doktornő sorra nyitotta a Skót Női Kórházakat a frontvonalak mögött. Az elsőt Párizs közelében, azután Korzikán, Máltán, Görögországban. Így jutott el a Balkánra, ahol a szerbek visszaszorították az agresszor Monarchia túlerejét. A kragujevaci tábori kórházában dolgozott, majd a nagy német-osztrák-magyar-bolgár offenzíva idején együtt hátrált a szerbekkel a hegyek felé (1915). Iszonyatos körülmények között, tífuszjárvány idején mentett életeket.
Hadifogságba esett, ám repatriálása után visszatért, hogy sebesülteket menekítsen Odesszába. 1916 nyarán indultak, és sejtelmük sem volt, mibe csöppennek Oroszországban. Tizenöt hónap alatt kínlódtak keresztül, forradalmak viharában, amíg 1917 novemberében végre brit hadihajó vette fel őket Arhangelszkben. Már régen tudta, hogy rákos, hogy nincs sok ideje hátra, de nem szólt senkinek, csak tette a dolgát. Kimentette a sebesülteket, a kikötőben még integetett az ujjongó tömegnek – másnap halt meg, ötvenhárom évesen.
Temetésén ezrek gyászolták jótevőjüket. Az ifjú Churchill azt mondta: Elsie és nővérei „ragyogni fognak a történelemben”. Azután mégis megfeledkeztek róluk, mígnem egy lelkes amatőr, Alan Cumming – aki focimeccsre látogatott Szerbiába – dr. Inglis nyomára bukkant, és felélesztette emlékét. A hálátlan utókor most azon vitázik, méltó-e a megemlékezés úgy, ha a nagyszerű asszony edinburghi emlékművének elkészítését pályáztatás nélkül egy férfi szobrászművészre bízzák.