Feltűnő volt, hogy Ferenc pápa épp Giorgia Meloni beiktatásakor figyelmeztetett arra: kötelességünk felkarolni a menekülteket. Itthon valahogy azok az üzenetek sosem jutnak el a kormányhoz, amiket a katolikus egyházfő a bevándorlókról mond, csak azokra reagálnak lelkesen, amikor az ukrajnai „békéről” tesz említést, azt sugallva, ugyanazt akarjuk, mint a pápa. A Vatikánban rosszallóan figyelik: Róma kezd visszatérni az egykor Salvini által képviselt menekültpolitikához, több menekülthajót be sem engedtek az olasz kikötőkbe, egyről is csak a gyerekek, a terhes nők és a betegek mehettek a szárazföldre. Miniszterelnökünk ezt üdvrivalgással vette tudomásul a Twitteren és köszönetet mondott Meloninak.
Most mellékes, hogy napról napra láthatjuk: a szolidaritás elutasításának kormányzati politikává tétele mennyire megmérgezi az emberek lelkét és milyen súlyos hosszútávú hatásai lehetnek. A kormányfői ünneplés oka az, hogy Magyarországnak nincsenek külföldi partnerei. Már oly sokszor csalódtunk a külföldi országokban, 2019-ben – mint megtudtuk – miniszterelnökünknek is volt köszönhető Ursula von der Leyen bizottsági elnökké választása, amivel már nem szívesen dicsekszik, s egy ideig Ausztriának udvaroltunk, de ők nem viszonozták a lelkesedést. Orbán Viktor balul elsült berlini látogatása azonban híven illusztrálta, hol a helyünk Európában, ráadásul Varsóval sem lesz már olyan a viszony, amilyen volt. Itt a lehetőség arra, hogy szövetséget hozzunk létre Rómával.
Melonival most minden megváltozik? Aligha. Az olasz kormányfő hazájában ugyan konzervatív lépéseket tesz, de Európában progresszív vezetőként lép fel, mert tudja: csak akkor lehet sikere, ha hazája nem tér le az európai útról. És e törekvését nem segítené, ha a magyar kormányfővel pózolna. Kérdés, hogyan reagál a miniszterelnökünk a Twitteren, ha Meloni – ahogy tervezi – hamarosan Kijevbe is ellátogat.
