Többszörösen is furcsának mondható jelenség tanúi vagyunk 2022 őszén. Már az is szokatlan volt, hogy az első félévben - egy minden oldalról válsággal fenyegető környezetben - olyan mértékben tudott növekedni a magyar gazdaság, hogy számos területen a munkaerőhiányt csak a folyamatosan emelkedő bérekkel lehetett némileg kompenzálni, ami természetesen felpörgette az ár-bérspirált, miáltal a magasabb jövedelmet adó cégek költségei megnövekedtek, s ezt szemrebbenés nélkül áthárítottak, a felhasználókra, a fogyasztókra, ezáltal alaposan felgyorsítva az inflációt. (Az más kérdés, hogy amit nálunk kiemelkedő növekedésnek tud be a kormány, az a valóságban milyen mértékben járult ténylegesen hozzá a gazdaság bővüléséhez, s mennyiben volt a soha meg nem térülő presztizsberuházások halmaza.)
Ahogy az lenni szokott az árak elszabadulása újabb bérköveteléseknek ágyazott meg, amit fogcsikorgatva bár, de a munkáltatók egy része teljesített is, megelőzvén ezzel, hogy versenytársaik "elszipkázzák" a nehezen megkaparintott dolgozóikat. Az infláció és az átlagbérek közötti csatában a jövedelmek kiütéses vereséget szenvedtek. Amire a rendszerváltás óta nem volt példa, csökkent a fizetések vásárlóereje. Negyedével-harrmadával lett drágább az élet, mint egy esztendeje, s jövőre sem lesz rózsásabb a helyzet.
A kormány azonban abban tévhitben él, hogy újabb élelmiszerek árstopja mérsékli a pénzromlás ütemét. Ez azonban merő tévedés. Rövid távon a vásárlók kedvezően fogadják, azonban a piaci folyamatokba történő ilyen beavatkozás hatása káros. Az érintett termékek termelése veszteségessé, s szükségszerűen hiánycikké válik. Ugyanakkor a befagyasztott árú árukon elszenvedett kárukat más termékeken hozzák be a gyártók, kereskedők, már azok a nagyobbak, amelyek ezt meg tudják tenni. Az infláció pedig sapkástól, mindenestől tovább száguld. Az egyik legnagyobb üzletlánc vezetője így nyilatkozott a Forbes-nak: "Amikor vásárláskor látom a számlát, én is csak nézek, hogy „te jó ég!"
Mit szóljunk mi?