Az idő szalad, az ember öregszik, de nem bánja, sőt, mind hálásabb a sorsnak azokért a csodákért, amiket megélt. Ezek közé tartozik, hogy 1968. november 6-án négy magyar játékos szerepelt Rio de Janeiróban a Világválogatottban. Azért csak ennyi, mert az indulás előtti héten a létszámot húszról tizenhatra szűkítette Dettmar Cramer nyugatnémet edző, akit a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség bízott meg az All Star Team irányításával, és Bene Ferenc kikerült a csillagok csapatából (a csehszlovák Ivo Viktorral, a chilei Alberto Quintanóval, valamint a belga legenda Paul van Himsttel együtt).
BRAZÍLIA-VILÁGVÁLOGATOTT 2:1 (1:1)
Gálamérkőzés, 1968. november 6., Rio de Janeiro, 93 634 néző. Jv: De Leo (mexikói).
Brazília: Picasso – Carlos Alberto Torres (Moreira, 57. perc), Jurandir, Roberto Dias, Everaldo – Gerson, Rivellino – Natal (Paulo Borges, 46.), Jairzinho (Tostão, 61.), Pelé, Paulo Cesar Lima.
Világválogatott: Jasin (Mazurkiewicz, 46.) – Novák, Sesztyernyov, Schulz, Marzolini (Perfumo, 70.) – Beckenbauer, Szűcs, Overath – Amancio (Metreveli, 46.), Albert (Rocha, 46.), Džajić (Farkas, 46.).
Gól: Rivellino (2.), Albert (33.),Tostão (90.).
Maradt a magyarok közül Albert Flórián, Farkas János, Novák Dezső, Szűcs Lajos. Jellemző hazánk fiainak korabeli megbecsülésére, hogy Albert és Farkas egyaránt kilencedszer, Novák ötödször utazott Dél-Amerikába; a „zöldfülű” Szűcs másodszor járt a szubkontinensen. Az egy évvel korábban Aranylabdával megörvendeztetett Albert, akit 1967 elején jutalomjátékra hívott a legnépszerűbb brazil klub, a Flamengo, a mesés előzmények ellenére elérzékenyülten említette: „Már kényelmesen elhelyezkedtünk a tengerre néző Copacabana Palace luxusszálló lakosztályaiban, de Jancsival, Dezsővel, Lajossal még mindig azt hittük, álom az egész.”
A brazilok maguk közt is megadták a módját, a válogatott kispadján hatvanadszor ülő, a csapatot 1962-ben világbajnoki diadalra vezető Aymoré Moreira szövetségi kapitány szupersztárok sokaságát hívta a szambatánc-együttesbe. Ott volt – többek között – Gerson, Jairzinho és Paulo Cesar Lima a Botafogóból, Carlos Alberto Torres és Pelé a Santosból, Rivellino a Corinthiansból, Tostão a Cuzeiróból...
Velük szemben Cramer a következő garnitúrát tervezte kiállítani: Jasin (szovjet) – Perfumo (argentin), Sesztyernyov (szovjet), Schulz (nyugatnémet), Marzolini (argentin) – Beckenbauer (nyugatnémet), Szűcs, Overath (nyugatnémet) – Metreveli (szovjet), Albert, Farkas. Aztán Roberto Perfumo, Szlava Metreveli és Farkas helyett Novák, a spanyol Amaro Amancio és a jugoszláv Dragan Džajić kezdett.
S maradt még tartaléknak két uruguayi, Ladislao Mazurkiewicz és Pedro Rocha. (Előbbi három éven át a Belo Horizonte-i Atletico Mineiro kapusa volt, utóbbi egy évtizedet töltött brazil klubcsapatoknál, hét esztendőt az FC São Paulónál.) Az Európa-bajnoki címvédő olaszok azért nem képviseltették magukat, mert három nappal a Brazília–Világválogatott találkozó előtt Internazionale–Milan örökrangadó zajlott Milánóban, és Giacinto Facchetti, Sandro Mazzola, illetve Roberto Rosato és Gianni Rivera nem akart holtfáradtan pályára lépni Rióban. (Miként az Inter spanyol dirigense, Luis Suarez sem.)
Lev Jasin annál jobban érezte magát Brazíliában. Miután a szünetben bement helyette Mazurkiewicz, a kispadon úgy szívta a cigarettákat, mintha a szálloda teraszán üldögélt volna. Korábban Rivellino lövésére nem mozdult rá oly hevesen, ahogyan a szivarkára, mert a labda már-már fénysebességgel vágódott a kapuba. A beszámolók szerint „a legnagyobb meglepetés minden európai számára Roberto Rivellino játéka volt; nem kétséges, ő a következő évek nagy brazil labdarúgója”.
A középpályás vb-aranyérmet nyert 1970-ben, csakúgy, mint a Világválogatott ellen pályára lépők közül Carlos Alberto, Everaldo, Gerson, Jairzinho, Tostão, Paulo Cesar és – immár harmadszor – Pelé. A sárga mezesek elsősége Albertet nem lepte meg, a „Császár” ugyanis azt mondta, miután hazaérkezett a riói világkarneválról: „Nagyon könnyen elképzelhető, hogy Brazília a mexikói Mundialon újra a csúcsra ér. Lényegesen energikusabb a brazilok mostani játéka, mint a legutóbbi vb-n, és a kollektív játékra is nagyobb gondot fordítanak.”
A Maracanában Džajić átadásából éppen Albert egyenlített, és 1:1 volt az állás az utolsó percig. Akkor Paulo Borges labdáját Tostão kapásból bevágta (2:1). A jugoszláv tévénézők másnap, november 7-én este 22.50-től felvételről láthatták a mérkőzést, a magyarok nem. Tizenegy tájban amúgy sem lehetett volna műsorra tűzni a meccset, mert nálunk a tv-híradó tíz órakor kezdődő második kiadásával véget ért az adás. De a 20.20-tól sugárzott Nyár volt (Komolytalan kánikulai krónika) című hetven perces esztrád alighanem eltehető volt máskorra, ha már késő őszig ráért...
Ugyanakkor jóleső érzéssel fogadhatta mindenki, hogy Fock Jenő, Kádár János és Losonczi Pál táviratot küldött Leonyid Brezsnyevnek, Alekszej Kosziginnak és Nyikolaj Podgornijnak: „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 51. évfordulója alkalmából a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a forradalmi munkás-paraszt kormány és egész népünk nevében szívből jövő üdvözletünket és őszinte jókívánságainkat küldjük Önöknek, a testvéri szovjet népnek.”
Az orosz barátság mindmáig megbonthatatlannak tetszik.
Cramer pedig a vereség ellenére is derűsnek mutatkozott: „Jól játszott a csapat – mondta –, bármikor szívesen ülnék a kispadon ilyen kiváló labdarúgók edzőjeként.” Moreira hasonló hangnemben nyilatkozott: „Nagyszerű mérkőzésen kitűnő ellenfelet győztünk le. Sikerünk nagyobb arányú is lehetett volna, ám a Világválogatott kapusai ragyogóan védtek.”
A szakvezető készült az újabb gálára, amelyet négy nappal később tartottak, szintén a Maracana stadionban, százezer néző előtt. A Rio–São Paulo állami válogatott találkozót (2:3) még II. Erzsébet angol királynő is megtekintette, sőt a meccs után ő adta át a serleget a győztes csapat kapitányának, Pelének. Amikor bemutatták neki a „királyt”, így szólt: „Már ismerem, és örülök, hogy személyesen is köszönthetem.” Férje, Fülöp herceg másodszor látta Pelét. Először 1962 márciusában, a São Pauló-i Pacaembu stadionban rendezett Palmeiras–Santos találkozón csodálhatta meg a játékát. Azon a mérkőzésen a Santos 5:3-ra nyert, Pelé két gólt ért el.
Hat évvel később Carlos Alberto még a királynő jelenlétében sem finomkodott, ezért Armando Marques játékvezető 3:1-es paulista vezetésnél leküldte a pályáról. A jobbhátvéd a kiállítás előtt a Fluminense-kapus Felix hálójába lőtt, és a győztesek mindhárom gólját Santos-futballista – Pelé, Toninho Guerreiro, Carlos Alberto – érte el. A rióiak közül Paulo Cesar és Roberto Miranda iratkozott fel a szerzők közé.
Valaha ez a magaslati régió volt honfitársaink közege. S nemcsak a labdarúgóké: a Világválogatott meccsén a mexikói Diego de Leo játékvezető két partjelzőjeként az uruguayi Ramón Barreto Ruiz, valamint Zsolt István működött közre.
Bár Bene végül nem mehetett, mégis csak öt magyar vonult fel Rióban.
