;

Guiness-rekord;

- Gombos Rozi

Tüzes ló

Úgy hívott fel, mintha tegnap találkoztunk volna, pedig van annak lassan tizenöt éve, hogy az azóta beszántott Népszabadságban megírtam Gombos Rozi történetét. A hetvenediket töltötte akkor, s arról mesélt, hogy tavasztól őszig elfoglalja magát a kerttel, az unokákkal, de van egy másik élete, ami az októberi óraátállítással kezdődik.

Olyankor már rövidebbek a nappalok, s hidegebbek is, ő pedig a meleg szobába vonul, rendszerezi, katalogizálja a gombjait. Piros, lila, zöld, műanyag, csont, posztó, fém, gömbölyű, ovális lapos, kicsi, közepes, nagy, kétlyukú, négylyukú, füles – mindenféle gombot tartott a készletében. Dobozokba rakva három szekrényt, több polcot, s szinte minden tárolóhelyet megtöltöttek a jászberényi ház előszobájában, horgolt terítőkkel díszített nappalijában. Szín és méret, kor és stílus szerint külön-külön csomagolva, kartonban vagy befőttesüvegben sorakoztak az apró kis tárgyak, amelyek hajdan szoknyák derekát, ingek elejét, nadrágok passzéját fogták egybe. „Kereskedő voltam, tudom, hogy kell elpakolni, hogy rend legyen” – mesélte, s közben sorra vette elő gyűjteményének ékeit, az egykori Jászberényi Gombgyár folyami kagylókból készített relikviáit, az Osztrák-Magyar Monarchia katonatisztjeinek egyenruhájáról való, postásoktól, vasutasoktól, tengerészektől, tűzoltóktól, cserkésztől, úttörőktől és vadászoktól kapott, vagy épp külföldről ajándékként érkezett gyöngyház és kerámiagombokat.

A helyi könyvtár vállalkozott rá, hogy helyet ad a Guinness-rekord kísérlethez, amelyet aztán közjegyző hitelesített, hivatalosan is bejegyezve a 433 ezer darabos világrekordot. Lehet, hogy meg sem áll az egymilliók gombig, mondta akkor.

Aztán el is felejtettem az asszonyt, a gombokból készült, falra tehető képeivel, amelyek baglyokat, galambokat, címereket ábrázoltak, de legfőképpen mégis baglyokat, szivárvány színűeket vagy éppen fekete fehéreket, barnákat, zöldeket, csíkosakat, mikor hogy adták ki az apró kis gombok a kontúrokat, vonalakat, színeket.

Reszketegebbnek és bizonytalanabbnak tűnt most a hangja, de ott bujkált benne a vidám energia, amivel azonnal le is teremtett, mert nem tegeződve köszöntem neki vissza. Kiállításra hívott, december elején nyílik majd Óbudán a múzeumban, amelyiknek immáron egymillió gombját ajándékozta. Fájt megválnia tőlük, hiszen mindegyiket megfogta legalább egyszer élete során, amíg „kicérnázta”, megtisztogatta, fényesre simította, majd a megfelelő fakkba pakolta. De ahogy fogalmazott, „a papának is elege lett már abból, hogy mindig gombokat kell kerülgetni a lakásban”.

Ismerve az asszonyt, akinek eredeti neve egyébként Sinka Istvánné, nem pedig Gombos Rozi, szenvedélyével nem hagy fel ezután sem. A gombok, amelyek másoknak csupán felvarrandó tárgyakat, ruhadarabok hétköznapi, unalmas kellékeit jelentik, neki egy új, színes, izgalmas világot tártak fel, szenvedélyt, kötődést, kitartást hoztak: ezeket nem lehet vitrinbe zárni sosem.