Cristinával budapesti otthonához közel, a Bakáts térnél találkozunk. Kiválaszt egy fotózáshoz ideális, világos helyet a kávézó teraszán, hiszen nem csak filmes szemmel figyel: kamaszkora óta fotóz, mesterképzésre a MOME média design szakára járt, ahol a performansztól az installációig sok mindenben kipróbálta magát. „Még nyáron egyszer itt üldögéltünk és figyeltük, ahogy két galamb fészket rak. Belvárosi örömök” – meséli mosolyogva.
A legjobb dolgokon bőgni kell már a címével elvarázsol, de talányos, mire utal a mostani filmjében a kudarc, még ha hétköznapi is. „Ez kontextusfüggő. Nemrég volt egy fotózásom, előtte a sminkes picit nagyobb szájat festett nekem. Megkérdeztem, lehetne-e inkább a szám természetes kontúrját követni, aztán ezen nagy tanakodás ment, próbáltak rábeszélni, hogy maradjon úgy. De én nem modell vagyok, saját magamat képviselem. Számomra az lenne kudarc, ha az elvárásoknak akarnék megfelelni, és nem a belső hangom követném.”
Új hullámokon
Magyar, cseh, szlovák és olasz stábbal készítette filmjét, melyet a cseh közönség is magáénak érez. A prágai díszbemutató után azt mondták rá, nagyon kellett már a cseh filmnek ez az új hullám – bár szerinte nem egyedül kelti ezt, hanem több első- és második filmes is a generációjából.
S ha már új hullám, a kedvenc nézői kommentje, hogy a Hétköznapi kudarcok „a Ne nézz fel! Godard-rajongóknak”.„Ez egy művészfilm, ami a megvalósításon keresztül próbál sokakhoz szólni. Csak kérdés, mit várunk el leginkább egy filmtől. Gondolkodjunk közben vagy inkább erős érzelmeket keltsen? Ismerjük fel benne magunkat? Tegyünk fel további kérdéseket? Ezekre mind alkalmas a film, akár még péntek esti szórakozásnak is, csak közben szembe kell nézni pár dologgal, ami már nem olyan könnyű. A nézőtől elvár valamit a film, nem engedi, hogy passzív maradjon” – magyarázza a rendező.
Szarajevóból Velencébe
Cristina azt mondja, jobb érzés most visszanézni a velencei vörös szőnyeges fotókat és videókat, mert ott még nagy nyomás alatt volt. „Mikor beválogattak, nem volt teljesen kész a film, egy hónapnyi megfeszített munkával fejeztük be a bemutatóra. Egyszerűen örültem, hogy ott lehetünk, még édesapám is eljött, és miután a fesztivál véget ért, maradtunk két napot a városban, akkor engedtem el magam. Már tudtam úgy visszatekinteni, milyen nagy dolog, hogy ez megtörtént, és hogy mind a négy országból ott tudott lenni valaki, jó volt ezt csapatként megélni” – meséli a rendező.
Elsőfilmesként a Szarajevói Filmfesztiválon mutatkozott be (ennek inkubátor-programjában is készült A legjobb dolgokon bőgni kell), de azt mondja, a két fesztivált össze sem lehet hasonlítani. „Szarajevó sokkal otthonosabb, noha én diákként ismertem meg. Felnéztem a nagyokra, csodáltam, ahogy viszik őket a Hotel Európától kétszáz métert a limuzinnal, hogy kiszálljanak a vörös szőnyegnél, ami felnőtt fejjel eléggé abszurd. Előtte van fotózás is, kinyomtatják a portrédat, amit alá is kell írnod. Végig azt éreztetik veled, hogy te vagy a világ királya, és mindenki a te filmedre jön el. Velencében ezzel szemben párhuzamosan zajlik tucatnyi premier, és mi csak az egyik, a »punk« szekció voltunk, ami a hagyományos szekcióhoz képest új arcokat mutat be. Az egy világszínpad, nem tudtam, mi miután következik, nem voltam felkészülve egész napos sajtózásokra.”
Viccesen abszurd helyzetekben azonban itt sem volt hiány. „A kinti sajtósunk szervezett egy fotózást. Meg is érkezett a fotós, és kérdezte, én vagyok-e Lav Diaz. Aki egy hatvan pluszos, művészfilmes körökben ismert, filippínó férfi rendező. Hiába mondtuk neki, hogy én Grosan Cristina vagyok, engem kellene fotózni, a sajtóssal elkezdtek diszkréten veszekedni. Én meg ott álltam, hogy sajnálom, nem tehetek róla, hogy nem vagyok Lav Diaz – emlékezik derűsen. – Egy másik alkalommal mérnök édesapámmal együtt ebédeltünk a stábbal, és suttogva próbáltam neki elmagyarázni, ki kicsoda az asztalnál. Erre elkezdett terjedni rólunk, hogy én egy ismert olasz producer mellett ülök, és épp tárgyalunk. Mikor a pletyka kiderült, édesapámat nagyon feldobta. Amúgy távol áll tőle ez a filmes közeg, nem is ismer itt senkit. Szarajevóban, például eljött a díjátadóra úgy, hogy mondtam neki, nincs hely, mindenütt biztonsági kordonok lesznek, nem fogják beengedni. De megjelent, integetett még a fesztiváligazgatónak is, és boldogan felvonult velünk a vörös szőnyegen. Úgy viselkedett, mint aki oda való, és beengedték. Változik a hozzáállása is. A legjobb dolgokról még úgy jött ki, »lányom, láttam, hogy legalább két-három férfi kiment a vetítésről. Én nagyon aggódom, hogy a férfiak ezt nem fogják érteni«. Ő a maga módján ezzel próbált segíteni, csakhogy angolul mondta, körülöttünk teljesen lefagytak, akik hallották” – idézi fel az első bemutatóját. „De most, hogy az új filmet is megnézte, már inkább mindenre diplomatikusan azt mondta, milyen szép és jó. Tudja már, hogy nem a premier pillanatában érdemes a film kommunikációs stratégiáját kitalálni.”
Több nyelv, több műfaj
Cristina életét végigkísérte a többnyelvűség, amit a nemzetközi koprodukciókban előnyére fordít. Csehül is megtanult és az olasz sound designerekkel is megértette magát, főleg, miután kiderült, hogy a háromból csak egy beszél angolul. Vegyes házasságba született, édesanyja miatt az anyanyelve magyar, de Aradon román iskolába járt. A baráti köre egy része Kolozsvárhoz, másik Bukaresthez köti. Budapesten lett felnőtt, és most már Prágában is dolgozik, de nem adná fel itteni otthonát. Utazásai során nem elsősorban a külföldi kultúrákról, hanem saját magáról tanult sokat. És néha ő is tud újat mutatni a helyieknek – Prágában például kifejezetten kerülte a képeslaphelyszíneket, a forgatáshoz brutalista épületeket keresett, filmjében a cseh főváros még az ott élők számára is új arcát mutatja.
„Nem voltam filmrajongó tinikoromban, a művészet sokféle ága érdekelt, és ez most is nyitott nálam. Ha találok olyan művészeti ágat, ami még több műfajt ötvöz és még több embert meg tud szólítani, akkor azt fogom megpróbálni. Egyelőre filmrendezőként érzem ezt. Sokáig nem is mertem ennek nevet adni, mert nem művészközegből jövök. Aradon nem ismertem rendezőt, Kolozsváron pedig, ahol a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, a Román Film és Média Intézetben tanultam, inkább a televíziózás felé tereltek bennünket, mert az ad megélhetést. Én mindig ezt csináltam, aztán valaki egyszer csak nevet adott neki” – idézi fel Cristina, aki most műfajt is váltott, és a bemutatkozó, keserédes vígjátéka után melankolikus drámát rendezett.
Pont a bizonytalanban
„Az emberi történetek állnak ennek is a középpontjában, csak a tónus más. Próbáltam hozzá olyan atmoszférát teremteni, amelyben ki lehet bírni ezt a 84 percet” – mondja rejtélyesen. Az előzetesből is csupán annyi derül ki, valami apokaliptikus történik a világban, melynek hatására az emberek élete fenekestől felfordul. Már megvolt a forgatókönyv, amit Klára Vlasáková fiatal cseh drámaíróval közösen fejlesztettek, mikor az élet imitálta a filmet, beütött a pandémia, aztán kitört a háború. A bizonytalanság átvette az irányítást az életünk fölött, akárcsak a három főszereplő – egy különc kamaszlány, egy szorongó édesanya és egy idősebb, megözvegyült nő – esetében. „Vannak a filmben férfiak is, bár nem mindegyikük ember – jegyzi meg sejtelmesen Cristina. Hogy boldogulnak ők ebben a helyzetben? Nem túl jól – mondja nevetve. – Épp ezért lehet érdekes, mert a saját vívódásainkat kell nézni, ki hogyan próbálja a bizonytalanságban megtalálni a biztos pontot. Közben többször összetalálkoznak, hatnak egymás sorsára” – ami egy filmben persze nem véletlen, de azért érdekel, ő vajon hisz-e a véletlenekben. „Sajnos igen. Boldog lennék, ha meg tudtam volna őrizni a tinikorom mágikus gondolkodását, de szerintem a valóság sokkal cinikusabb ennél. Nagyon szeretem azokat a szituációkat, amikor egy idegen váratlanul vagy véletlenül segít, neki talán semmibe nem kerül, de neked az pont jólesik. Ez mindig meglepő, friss és értékes.
Például mikor kizártam magam a lakásomból, kiírtam a Facebookra, tud-e valaki zárszerelőt, mire sokan elkezdtek hívni meg írni nekem, aztán egy órán belül ott volt valaki és beengedett. Mindenféle érdek nélkül segítettek, pusztán emberi jóságból. A pandémia alatt vettem észre, talán pont azért, mert semmi nem történt, hogy sokkal láthatóbbá váltak az ilyen gesztusok. Remélem, ez nemcsak akkor lesz jelen, mikor épp világválság van,
hanem megtartjuk ezt a jó szokást, mert nagy szükségünk van erre.”
Felidézi, mikor Afrikába repült egy munkára, és a hajnali gépen mindenki aludt, őt kivéve – miután fél a repüléstől, ébren kell lennie, mintha csak ő irányítaná a gépet –, és feltűnt a felhők fölött a Kilimandzsáró csúcsa. „Annyira elementáris és lenyűgöző volt, legszívesebben mindenkit felkeltettem volna, mert nem lehet, hogy ők ezt átalusszák. Ugyanezt éreztem, mikor a sarki fényt láttam repülőn, és mindenki aludt vagy sorozatot nézett. Én ilyenkor azt érzem, része vagyok valami nagyobbnak, ugyan csak piciny része, de ez fantasztikus. Ezt a pillanatot is próbáltam belevinni a filmbe, mikor az emberek elkezdenek figyelni, és már nem csak a saját kis történéseikkel vannak elfoglalva. Ennyiben a mondanivalója hasonlíthat a Netflixen tavaly bemutatott Ne nézz fel!-re, csak sokkal meditatívabb, halkabb. Remélem, úgy hat, hogy hazamegy az ember, és még utána is motoszkál benne.”
Kisétálunk a Duna-partra, amit nagyon szeret Budapestben. Prága fekvése is hasonló a Vltava két oldalán, mindkét városban izgalmas a kultúra, a művészet, könnyű az együttműködés. Ezért sem akarna választani most, bár a pandémiás időket idézve mondja, „két ablakom van a világra: egy Budapesten, egy pedig Prágában”.
