- Az időbe települve - Péntek Orsolyával a szívrabló földi mennyországról

Mi volt a kiindulópontja a Pécsről, a „pécsiségről”, a közvetve-közvetlenül Pécshez fűződő viszonyáról írt regényének – átölelve másfél évezredet, a Nyugatrómai Birodalom bukásától egészen az elbeszélés 2012-es jelenéig?

A nagymamám pécsi születésű, és sokáig nem adta fel a pécsi házat, így a gyerek- és a fiatal korom három város – Zágráb, Budapest és Pécs – háromszögében telt. Amikor csak tehettem, nála töltöttem a nyarakat. Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor egy pokoli forró nyáron elkezdtem szisztematikusan felfedezni magamnak a város kulturális intézményeit, beleolvasni a múltjába. Főleg a hódoltság kora érdekelt. Nem volt ez komoly történészi kutatómunka, hiszen csak gimna­zista voltam, de már akkor elhatároztam, hogy egyszer megírom a város történetét. Egyfajta esszére gondoltam, nem tudhattam, hogy időközben prózaíróvá is leszek, hiszen elsősorban festőnek, másodsorban szimbólumtörténettel foglalkozó kultúrtörténésznek készültem. Eltelt némi idő, de végül megszületett a könyv.

Miként vannak jelen általában a városok az ön számára?

Mintha személyiségük lenne. Van olyan város, ami azonnal beenged, ahol rögtön otthon érzem magam, ismerős valahonnan, együtt tudok rezegni vele. Miközben van persze olyan is, amiről csak azt hittem, hogy nekem ott biztos nagyon jó lesz, de kiderült: ez nem így van. Egyik ilyen nagy csalódásom Barcelona, amiről azt gondoltam, ha valahol, akkor itt otthon érzem majd magam, de a Katalán Nemzeti Múzeumon és talán a gótikus negyeden kívül nem tudok olyan dolgot mondani, ami megragadott benne. Ennek az ellentéte Lisszabon, amihez addig nem volt semmilyen viszonyom, de amikor megérkeztem este 11 órakor a reptérre, rögtön úgy éreztem: hazaértem. Úgy mentem át a városon, mintha már éltem volna itt, tudtam, merre kell fordulni, és mi hol van, amikor pedig elértem a Lisszabontól nem messze lévő Cascaisba, ráismertem arra a kikötőre, amit korábban fél­álomban sokszor láttam. Ezt amúgy bele is írtam a Hóesés Rómában című regényembe. Nehéz a racionalitás keretein belül maradva erről beszélni, de én hiszek az átadható genetikus emlékezetben, és talán voltak előző életeink is, ami alapján az ember rá tud ismerni olyan városokra, helyekre is, ahol jelen életében még nem járt, és nem lehetnek ismerősek a családi emlékezetből sem.

A Vénusz jegyében című Pécs-regényben a város nem afféle organizmus, inkább civilizációs rétegek egymásra épülése, kulturális architektúra. A jelenkori Pécs esetében melyik rétegek érezhetőek ma is?

Még nem jelent meg, de a regény mellett írtam egy történeti esszét is, amiben éppen ezt a kérdést tettem fel magamnak. Az elgondolásom erről sok ponton érintkezik a pannonizmus gondolatkörével. A Római Birodalom limesén belülre eső, megmaradt városoknak eredetileg nagyon hasonló, nemegyszer megegyező a szerkezete. Megjegyzem: a rómaiak előszeretettel alapítottak városokat korábban már létező települések alapjaira – Sophianae helyén is volt már egy kelta város. A váro­saik szerkezete mindig egy központi tér köré szerveződött, amely körül aztán koncentrikusan terebélyesedett a város a különféle korszakokban, ahogy tapasztaljuk ezt ma is Rómában vagy Pulában. Rómában például a Colosseum, a Fórum ma is a város középpontja. Pécsett, ha nem is ugyanott volt az antik városmag, mint a mai, azért bemérhető távolságra esett, s megvan az a római alap, amire építkeztek a későbbi korok, és mindegyikből fennmaradtak emlékek.

Érdekes ebből a szempontból a Szent Péter- és Szent Pál-székesegyház története. Szent István pécsi püspökségalapítása kapcsán felmerül ugyanis a kérdés: volt-e akkor ott már egy működő város működő keresztény közösséggel vagy sem? Az istváni alapítólevélben nincs benne, hogy építsenek templomot, ami sokak szerint azt valószínűsíti, hogy volt már működő templom a városban, azaz létezhetett keresztény közösség is. Aki ezt nem így gondolja, arra hivatkozik, hogy a barbárok bejövetelekor elmenekülő rómaiak óta nem maradhatott fenn annyi ideig keresztény közösség, nincs kontinuitás. Igen ám, de akkor miért nincs templomépítésre vonatkozó kitétel az alapító levélben és miért kerül egyáltalán szóba Pécs mint az egyik új püspökség helyszíne, ha nem él ott amúgy is városi közösség?… Én a kontinuitásra szavazok, nekem az tűnik logikusnak és életszerűnek – s így folytonosságot látok a római időktől a mai napig a városban. Egy, az országnál régebben alapított városról van szó, ahol „egymásra épülnek az idők”.

Akkor talán Szombathely esetében is ez áll fenn?

Nem jelenthetjük ki, hogy minden limesen belüli város – Hamvas Béla szavával élve – a „dél Géniusza” alatt áll, mert Londinium vagy Savaria annak ellenére sem lesz hasonló Rómához, hogy római alapítású. Hamvas egyébként, aki Az öt Géniusz földje című művében öt részre osztja fel Magyarországot, a pécsi környékről azt írja, hogy a pannon vidék sok olasz tájegységnél déliesebb, s arcával még mindig Athén és Róma felé fordul.

És valóban, az Itáliával való szoros érintkezés, a török cezúrát kivéve, minden korszakban megvan, akár a XV. századi Janus Pannonius tanulmányaira és általában a Hunyadi-korra gondolunk, akár a XVIII. századi, következő nagy püspök, Klimó György erős olaszországi kapcsolataira, aki híve volt a reformkatolicizmusnak, amit egyáltalán nem néz jó szemmel a Habsburg-udvar.

A török kori város esetében milyen forrásokra támaszkodhatott?

A legismertebb Evlija Cselebi XVII. századi utazó könyve, amiben külön fejezet szól Pécsről, azaz Iremről, „a földi mennyországról”, „a szívrablóról”. Leírja, hogyan néz ki a pécsi fürdő, amelynek közepén márványmedence állt, ennek közepén a szökőkút kelyhe sárgarézből készült, körötte 12 sárkány torkából ömlik a víz az alsó medencébe. Ez három ökörfejen áll, amely három bronzteknős hátán ül. Beszámol azokról is, akik oda járnak: a pécsiekről azt jegyzi fel, hogy harmincéves koráig mindenki ifjú és szép marad. Rajta kívül nagyon sokat használtam Sudár Balázs a hódoltság korával foglalkozó tanulmányait. Emellett rá kellett jönnöm, ha nem merülök el a szúfizmusban, akkor nem fogom tudni megírni a regény török kori fejezetét, hiszen Pécs nagyon fontos szúfi központ. Az összes szúfi szerzetesrend jelen volt, így az Európában „kerengő dervisekként” ismert Mevlána rendje is, aminek szellemi hagyománya – különutasként és feszültséget is keltve az iszlámon belül – egy végtelenül gyönyörű filozófiai rendszer. Hogy megértsem ezt a lelkületet, elkezdtem szúfi szövegeket olvasni, és hatalmas élmény volt… amikor az ember egy teljesen más koordináta-rendszerben ráismer a védikus írásokra meg a buddhista hagyomány bizonyos rétegeire… Igazi szellemtörténeti kalandtúra volt ez számomra, s remélem, a könyvben szereplő – egyébként valós történelmi személy – szúfi szerzetes, Idrisz beszédmódjában ez meg is mutatkozik.

Elbeszélésmód tekintetében is tükrözni kívánta az egyes korokat?

Törekedtem rá, hogy minden fejezet az általa leírt adott kor nyelvén szólaljon meg: a római részben Apuleiusén, a törökben a túldíszített körmondatok, a XVIII. századiban a barokk kor fény-árnyék kettőssége dominál – arra kellett odafigyelnem, hogy mindez a stílusjáték mégis egységben maradjon képileg és nyelvileg egyaránt.

Melyik kor ábrázolása jelentette a legnagyobb kihívást?

Több ilyen volt, és más-más okból. A középkor a forráshiány miatt, és mert hatalmas időszakot kellett átfognom: Szent Istvántól Janus Pannoniusig. Mindezt úgy, hogy csak tárgyi leletanyag létezik meg az egyházi források – a város életének rekonstruálásához itt a fantáziámat kellett leginkább elővennem. A másik, a XIX. század épp az ellenkezője a beláthatatlan forrásanyag miatt. Egy-egy külön életműkutatás lehetne csak a korabeli pécsi sajtó-, gyár- és ipartörténeti anyagokat feldolgozni – ez messze túlnőtt volna a regény keretein. Az Angster és a Zsolnay család épp emiatt csak érintőlegesen kapott szerepet a regényben.

A forrásanyagok mellett szépirodalmi elődöket is szemlézett a sajátja megírásakor? Nekem a pécsi láthatatlanok kapcsán jutott eszembe Lázár Ervin A fehér tigris című regénye. De bőven van Pécset terepül használó regény még, többek között Horváth Viktor (Török tükör), vagy Horváth Tamás (Öt torony) regényei…

Inkább a forrásanyagokkal igyekeztem táplálni a vízióimat, igyekeztem csak akkor elolvasni mások Pécs-könyveit, amikor az adott korszakról szóló fejezetet már megírtam. Nem akartam, hogy befolyásoljanak. Egy kivétel volt, Surányi Miklós, az azóta elfeledett XX. század eleji prózaíró, aki a Kantate című művében és a folytatásban, a Noé bárkájában nagyon érzékletes képet ad a századfordulós Pécsről.

A Vénusz jegyében felépített Pécs és a valós(nak tartott) város között bizonyára van némi distancia. Mekkora ez a távolság?

Végig arra törekedtem, hogy ahol lehet, ott a történet hiteles maradjon. Példának okáért konkrét források szólnak arról, hogy a Monarchiában nevelkedett pécsi polgárok ténylegesen felháborodtak azon, mikor a várost megszálló szerbek nem váltottak maguknak jegyet a villamoson utazva – ahogy ez a regényben is szerepel: hát micsoda dolog ez?! A török korban, remélem, hitelesen rekonstruáltam a csársit, a piacot, de megvan a polgárok neve is, a felbukkanó Ferhád például tényleg kardműves volt. Utánanéztem, milyen süteményt árultak Caflishék. Hogy mit játszottak a moziban a világháború kitörése napján. Hogy hogyan jöttek be az oroszok a városba ötvenhatban, hajnalban miként foglalták el a kollégiumot. A fiktív dolgok akkor jönnek elő, amikor a személyes történetek terepére lépünk. Van tehát egy többé-kevésbé hitelesen modellezett városi környezet, amiben hiteles vagy forrásokkal igazolható az, mi hol volt található, vagy egy bizonyos történelmi fordulónál mi történt, hányan lázadtak fel, mit kiabáltak az utcán a tüntetéseken. Viszont, hogy az emberek, akik átélik mindezt, eközben mit gondolnak, hogy néznek ki, milyenek a mindennapi párbeszédeik – azt kénytelen voltam íróként kitalálni. S minél inkább visszamegyünk az időben, annál kevesebb forrásom akadt.

A Vénusz jegyében nemcsak egy város regénye, hanem arra is rámutat, hogy az emberek identitását milyen mértékben határozza meg egy város története, a közössége, a kultúrája. Épp ezért messze nem egy szokványos történelmi regény, s nem is a sokszor kritizált, de mégis bevett magyar történelemi narratívát használja, ami alapvetően hanyatlástörténet.

Az össznemzeti történetnél – ami beágyazódik az európai vagy a Monarchia történetébe – a városok története sokkal tarkább képet mutat. Pécs mikrotörténelme több okból kifolyólag kilóg a magyar narratívából. A török megszállás ugyan rengeteg emberáldozattal járt, ám a város hamar kikerült a vég­várszerepből, amit Nagykanizsa vett át, kevesebb lett az ott állomásozó katona, s már csak a török történeti elbeszélésekben Platón (a törököknél mágusként tisztelt Eflátún) sírhelyeként azonosított város kiemelt státusza miatt is, itt az oszmán és a mevlevik által ide hozott perzsa írásbeli kultúra egészen más arcát mutatta, mint a felperzselt Alföldön. De említhető még, hogy 1848-ban éppúgy elkerülték a komolyabb harcok, ahogy 1944-ben sem kellett megostromolni, mert a németek feladták a várost. Itt, szemben Moháccsal, nem voltak bombázások, nem pusztult el a város, az emberek egészen máshogy élték meg a háborút, mint az ostromlott Budapesten – igaz, a zsidók szégyenteljes elhurcolása a pécsi emlékezetben is jelen van.

Ha már emlékezet! A regénye családregényként is olvasható. Hogy tudta a mintegy 60 nemzedék leszármazási vonalát fejben tartani, netán igen méretes családfát kellett rajzolnia?

Az imaginatív írásban hiszek, akkor kezdek írni, amikor már pörög bennem a film, és látom magam előtt a figurákat, az egymáshoz való kapcsolódásukat, ki származik majd le kitől, ki hogy beszél, hogyan néznek ki.

+1 kérdés:

A regény megírásának ideje alatt miként változott a viszonya Pécshez?

Amennyi időt csak tudtam, Pécsen töltöttem, és még inkább megerősödött bennem, hogy itt érzem magam a leginkább otthon.

Miként vannak jelen általában a városok az ön számára?

Mintha személyiségük lenne. Van olyan város, ami azonnal beenged, ahol rögtön otthon érzem magam, ismerős valahonnan, együtt tudok rezegni vele. Miközben van persze olyan is, amiről csak azt hittem, hogy nekem ott biztos nagyon jó lesz, de kiderült: ez nem így van. Egyik ilyen nagy csalódásom Barcelona, amiről azt gondoltam, ha valahol, akkor itt otthon érzem majd magam, de a Katalán Nemzeti Múzeumon és talán a gótikus negyeden kívül nem tudok olyan dolgot mondani, ami megragadott benne. Ennek az ellentéte Lisszabon, amihez addig nem volt semmilyen viszonyom, de amikor megérkeztem este 11 órakor a reptérre, rögtön úgy éreztem: hazaértem. Úgy mentem át a városon, mintha már éltem volna itt, tudtam, merre kell fordulni, és mi hol van, amikor pedig elértem a Lisszabontól nem messze lévő Cascaisba, ráismertem arra a kikötőre, amit korábban fél­álomban sokszor láttam. Ezt amúgy bele is írtam a Hóesés Rómában című regényembe. Nehéz a racionalitás keretein belül maradva erről beszélni, de én hiszek az átadható genetikus emlékezetben, és talán voltak előző életeink is, ami alapján az ember rá tud ismerni olyan városokra, helyekre is, ahol jelen életében még nem járt, és nem lehetnek ismerősek a családi emlékezetből sem.

A Vénusz jegyében című Pécs-regényben a város nem afféle organizmus, inkább civilizációs rétegek egymásra épülése, kulturális architektúra. A jelenkori Pécs esetében melyik rétegek érezhetőek ma is?

Még nem jelent meg, de a regény mellett írtam egy történeti esszét is, amiben éppen ezt a kérdést tettem fel magamnak. Az elgondolásom erről sok ponton érintkezik a pannonizmus gondolatkörével. A Római Birodalom limesén belülre eső, megmaradt városoknak eredetileg nagyon hasonló, nemegyszer megegyező a szerkezete. Megjegyzem: a rómaiak előszeretettel alapítottak városokat korábban már létező települések alapjaira – Sophianae helyén is volt már egy kelta város. A váro­saik szerkezete mindig egy központi tér köré szerveződött, amely körül aztán koncentrikusan terebélyesedett a város a különféle korszakokban, ahogy tapasztaljuk ezt ma is Rómában vagy Pulában. Rómában például a Colosseum, a Fórum ma is a város középpontja. Pécsett, ha nem is ugyanott volt az antik városmag, mint a mai, azért bemérhető távolságra esett, s megvan az a római alap, amire építkeztek a későbbi korok, és mindegyikből fennmaradtak emlékek.

Érdekes ebből a szempontból a Szent Péter- és Szent Pál-székesegyház története. Szent István pécsi püspökségalapítása kapcsán felmerül ugyanis a kérdés: volt-e akkor ott már egy működő város működő keresztény közösséggel vagy sem? Az istváni alapítólevélben nincs benne, hogy építsenek templomot, ami sokak szerint azt valószínűsíti, hogy volt már működő templom a városban, azaz létezhetett keresztény közösség is. Aki ezt nem így gondolja, arra hivatkozik, hogy a barbárok bejövetelekor elmenekülő rómaiak óta nem maradhatott fenn annyi ideig keresztény közösség, nincs kontinuitás. Igen ám, de akkor miért nincs templomépítésre vonatkozó kitétel az alapító levélben és miért kerül egyáltalán szóba Pécs mint az egyik új püspökség helyszíne, ha nem él ott amúgy is városi közösség?… Én a kontinuitásra szavazok, nekem az tűnik logikusnak és életszerűnek – s így folytonosságot látok a római időktől a mai napig a városban. Egy, az országnál régebben alapított városról van szó, ahol „egymásra épülnek az idők”.

Akkor talán Szombathely esetében is ez áll fenn?

Nem jelenthetjük ki, hogy minden limesen belüli város – Hamvas Béla szavával élve – a „dél Géniusza” alatt áll, mert Londinium vagy Savaria annak ellenére sem lesz hasonló Rómához, hogy római alapítású. Hamvas egyébként, aki Az öt Géniusz földje című művében öt részre osztja fel Magyarországot, a pécsi környékről azt írja, hogy a pannon vidék sok olasz tájegységnél déliesebb, s arcával még mindig Athén és Róma felé fordul.

És valóban, az Itáliával való szoros érintkezés, a török cezúrát kivéve, minden korszakban megvan, akár a XV. századi Janus Pannonius tanulmányaira és általában a Hunyadi-korra gondolunk, akár a XVIII. századi, következő nagy püspök, Klimó György erős olaszországi kapcsolataira, aki híve volt a reformkatolicizmusnak, amit egyáltalán nem néz jó szemmel a Habsburg-udvar.

A török kori város esetében milyen forrásokra támaszkodhatott?

A legismertebb Evlija Cselebi XVII. századi utazó könyve, amiben külön fejezet szól Pécsről, azaz Iremről, „a földi mennyországról”, „a szívrablóról”. Leírja, hogyan néz ki a pécsi fürdő, amelynek közepén márványmedence állt, ennek közepén a szökőkút kelyhe sárgarézből készült, körötte 12 sárkány torkából ömlik a víz az alsó medencébe. Ez három ökörfejen áll, amely három bronzteknős hátán ül. Beszámol azokról is, akik oda járnak: a pécsiekről azt jegyzi fel, hogy harmincéves koráig mindenki ifjú és szép marad. Rajta kívül nagyon sokat használtam Sudár Balázs a hódoltság korával foglalkozó tanulmányait. Emellett rá kellett jönnöm, ha nem merülök el a szúfizmusban, akkor nem fogom tudni megírni a regény török kori fejezetét, hiszen Pécs nagyon fontos szúfi központ. Az összes szúfi szerzetesrend jelen volt, így az Európában „kerengő dervisekként” ismert Mevlána rendje is, aminek szellemi hagyománya – különutasként és feszültséget is keltve az iszlámon belül – egy végtelenül gyönyörű filozófiai rendszer. Hogy megértsem ezt a lelkületet, elkezdtem szúfi szövegeket olvasni, és hatalmas élmény volt… amikor az ember egy teljesen más koordináta-rendszerben ráismer a védikus írásokra meg a buddhista hagyomány bizonyos rétegeire… Igazi szellemtörténeti kalandtúra volt ez számomra, s remélem, a könyvben szereplő – egyébként valós történelmi személy – szúfi szerzetes, Idrisz beszédmódjában ez meg is mutatkozik.

Elbeszélésmód tekintetében is tükrözni kívánta az egyes korokat?

Törekedtem rá, hogy minden fejezet az általa leírt adott kor nyelvén szólaljon meg: a római részben Apuleiusén, a törökben a túldíszített körmondatok, a XVIII. századiban a barokk kor fény-árnyék kettőssége dominál – arra kellett odafigyelnem, hogy mindez a stílusjáték mégis egységben maradjon képileg és nyelvileg egyaránt.

Melyik kor ábrázolása jelentette a legnagyobb kihívást?

Több ilyen volt, és más-más okból. A középkor a forráshiány miatt, és mert hatalmas időszakot kellett átfognom: Szent Istvántól Janus Pannoniusig. Mindezt úgy, hogy csak tárgyi leletanyag létezik meg az egyházi források – a város életének rekonstruálásához itt a fantáziámat kellett leginkább elővennem. A másik, a XIX. század épp az ellenkezője a beláthatatlan forrásanyag miatt. Egy-egy külön életműkutatás lehetne csak a korabeli pécsi sajtó-, gyár- és ipartörténeti anyagokat feldolgozni – ez messze túlnőtt volna a regény keretein. Az Angster és a Zsolnay család épp emiatt csak érintőlegesen kapott szerepet a regényben.

A forrásanyagok mellett szépirodalmi elődöket is szemlézett a sajátja megírásakor? Nekem a pécsi láthatatlanok kapcsán jutott eszembe Lázár Ervin A fehér tigris című regénye. De bőven van Pécset terepül használó regény még, többek között Horváth Viktor (Török tükör), vagy Horváth Tamás (Öt torony) regényei…

Inkább a forrásanyagokkal igyekeztem táplálni a vízióimat, igyekeztem csak akkor elolvasni mások Pécs-könyveit, amikor az adott korszakról szóló fejezetet már megírtam. Nem akartam, hogy befolyásoljanak. Egy kivétel volt, Surányi Miklós, az azóta elfeledett XX. század eleji prózaíró, aki a Kantate című művében és a folytatásban, a Noé bárkájában nagyon érzékletes képet ad a századfordulós Pécsről.

A Vénusz jegyében felépített Pécs és a valós(nak tartott) város között bizonyára van némi distancia. Mekkora ez a távolság?

Végig arra törekedtem, hogy ahol lehet, ott a történet hiteles maradjon. Példának okáért konkrét források szólnak arról, hogy a Monarchiában nevelkedett pécsi polgárok ténylegesen felháborodtak azon, mikor a várost megszálló szerbek nem váltottak maguknak jegyet a villamoson utazva – ahogy ez a regényben is szerepel: hát micsoda dolog ez?! A török korban, remélem, hitelesen rekonstruáltam a csársit, a piacot, de megvan a polgárok neve is, a felbukkanó Ferhád például tényleg kardműves volt. Utánanéztem, milyen süteményt árultak Caflishék. Hogy mit játszottak a moziban a világháború kitörése napján. Hogy hogyan jöttek be az oroszok a városba ötvenhatban, hajnalban miként foglalták el a kollégiumot. A fiktív dolgok akkor jönnek elő, amikor a személyes történetek terepére lépünk. Van tehát egy többé-kevésbé hitelesen modellezett városi környezet, amiben hiteles vagy forrásokkal igazolható az, mi hol volt található, vagy egy bizonyos történelmi fordulónál mi történt, hányan lázadtak fel, mit kiabáltak az utcán a tüntetéseken. Viszont, hogy az emberek, akik átélik mindezt, eközben mit gondolnak, hogy néznek ki, milyenek a mindennapi párbeszédeik – azt kénytelen voltam íróként kitalálni. S minél inkább visszamegyünk az időben, annál kevesebb forrásom akadt.

A Vénusz jegyében nemcsak egy város regénye, hanem arra is rámutat, hogy az emberek identitását milyen mértékben határozza meg egy város története, a közössége, a kultúrája. Épp ezért messze nem egy szokványos történelmi regény, s nem is a sokszor kritizált, de mégis bevett magyar történelemi narratívát használja, ami alapvetően hanyatlástörténet.

Az össznemzeti történetnél – ami beágyazódik az európai vagy a Monarchia történetébe – a városok története sokkal tarkább képet mutat. Pécs mikrotörténelme több okból kifolyólag kilóg a magyar narratívából. A török megszállás ugyan rengeteg emberáldozattal járt, ám a város hamar kikerült a vég­várszerepből, amit Nagykanizsa vett át, kevesebb lett az ott állomásozó katona, s már csak a török történeti elbeszélésekben Platón (a törököknél mágusként tisztelt Eflátún) sírhelyeként azonosított város kiemelt státusza miatt is, itt az oszmán és a mevlevik által ide hozott perzsa írásbeli kultúra egészen más arcát mutatta, mint a felperzselt Alföldön. De említhető még, hogy 1848-ban éppúgy elkerülték a komolyabb harcok, ahogy 1944-ben sem kellett megostromolni, mert a németek feladták a várost. Itt, szemben Moháccsal, nem voltak bombázások, nem pusztult el a város, az emberek egészen máshogy élték meg a háborút, mint az ostromlott Budapesten – igaz, a zsidók szégyenteljes elhurcolása a pécsi emlékezetben is jelen van.

Ha már emlékezet! A regénye családregényként is olvasható. Hogy tudta a mintegy 60 nemzedék leszármazási vonalát fejben tartani, netán igen méretes családfát kellett rajzolnia?

Az imaginatív írásban hiszek, akkor kezdek írni, amikor már pörög bennem a film, és látom magam előtt a figurákat, az egymáshoz való kapcsolódásukat, ki származik majd le kitől, ki hogy beszél, hogyan néznek ki.

+1 kérdés:

A regény megírásának ideje alatt miként változott a viszonya Pécshez?

Amennyi időt csak tudtam, Pécsen töltöttem, és még inkább megerősödött bennem, hogy itt érzem magam a leginkább otthon.