„… a megélhetéshez vagy – csúnya szóval – a karrierhez folyamatosan jelen kell lenni az irodalmi életben” – nyilatkozta a szerző már egy korainak számító interjújában. S e fölöttébb praktikus felismerés jegyében, noha szüntelenül nyűgnek, számára idegen feladatnak érezte az önmarketing formáit, megannyi kínálkozó esélyt megragadott új művei bemutatására, értelmezésére, vagyis népszerűsítésére, írói tervei jelzésére.
A nagyjából két és fél évtized alatt adott több mint száz interjú nyolcszáz oldala híven mutatja: Térey egyáltalán nem vette félvállról a tudatos pályaépítés e nem csekély időt, energiát, felkészülést igénylő feladatát. Már pályája kezdetén tisztában volt ugyanis az irodalom intézményrendszerének, „gépezetének” működésével, az érvényesülés feltételeivel. A professzionális írói szerep nyilvánosságbeli vonzataival. A kötetcímmé emelt beszélgetésrészlet is tanúsíthatja, hogy jól tudta: a költészet afféle „szükséges fölösleg” csupán, az új lírai köteteket vásárló olvasók köre elég szűknek számít, egy verseskönyv sikeréhez – a viszonylag magasabb példányszámokhoz – nélkülözhetetlen tehát a kellő hírverés, s ebben a maga módján a szerzőnek szintén részt kell vennie. (Pályája derekán a szerző épp azért váltott kiadót, mert úgy érezte: a régi nem tesz meg mindent művei elismertetése érdekében.)
Evidencia, hogy az interjú páros műfaj, sok függ tehát a beszélgetőtárs felkészültségétől, kondicionáltságától. Téreynek e tekintetben jórészt szerencséje volt, mivel többnyire olyan újságírók, riporterek vagy kollégák kérdezték, akik tájékozottaknak bizonyultak az addigi életmű összefüggéseiben, az éppen adott új mű világában. Ennek, valamint az író fegyelmének és figyelmének köszönhetően a hatalmas interjúfolyam impozáns részletességgel tárja elénk az alkotói pálya egymásra épülő szakaszait, a régebbi és az újabb művek gazdag intertextuális hálózatait – a témák, motívumok, figurák változatos értelmezési lehetőségeket nyitó visszatéréseit.
Természetesen, egy ekkora szöveg esetében óhatatlanul előfordulnak makacsul ismétlődő kérdések, problémák – ez nem feltétlenül arra utal, hogy a kollégák nem olvassák egymás munkáit. Ugyanazok a fordulatok jórészt azért bukkannak fel újra és újra, mert a különböző fórumok részben más-más közönséghez szólnak, melynek a máshol már érintett gondolatok még ismeretlenek lehetnek. Térey pedig jól érzékelhetően igyekszik a sokadjára elhangzó érdeklődésre a téma korábban még nem említett vetületeit is elmondani, azaz végül mindenki kap valami újat, s ez így fair.
Az interjúk hosszú sorozata egyszersmind jól kirajzolja a szerző – hol mulatságos, hol bosszantó – vesszőparipáit is. Vissza-visszatérően emlegeti például, hogy szexuális aktust nem lehet színpadon eljátszani. Vagy többször utal arra: a napilapok kritikusai rendre mindent félreértenek.
Ezekre és a hozzájuk hasonlóan vitatható nézetekre – épp a kép árnyaltabbá tétele végett – a beszélgetőpartnernek, ha tiszteletben tartja a szakszerűség követelményeit, mindenképp rá kellett volna kérdeznie. Miként arra is: miért alkalmatlan a Holokauszt a művészi ábrázolásra. A lehetséges felelet egyáltalán nem magától értetődő, a kellően részletes, elmélyített válasz hiánya szükségképp kételyt ébreszt az olvasóban.
Sokszorosan és alaposan kifejti viszont azt az álláspontját, hogy a művészeti, irodalmi életet két tábor kölcsönös és vak gyűlölete uralja, ami számára maga a képtelenség, s aki kívül akar ezen maradni, pláne ha közvetíteni próbál, könnyen elszigetelődhet. Ez a nézet azonban a maga jellegzetes érvkészletével együtt sem meggyőző. Térey ugyanis az egyenlősítés során nagyvonalúan és makacsul eltekint a szembenállás immár hosszúnak mondható történetétől (nála ez a gyűlölködés egyszerűen – van), nem tesz különbséget, mondjuk, tettes és áldozat, hatalmi pozíció és védtelenség/kiszolgáltatottság, ok és okozat, valamint teljesítménybeli nagyságrendek között. Kellő distinkciók nélküli véleménye ennyiben leginkább önáltató illúziónak tűnhet. (Ennek megnyilvánulásaként fordulhatott elő, hogy szellemileg züllött, épp a gyűlölködést gerjesztő fórumot is kitüntetett a figyelmével.) Amiben viszont az utolsó éveiben szemernyi kételye sem volt, az a jelenlegi kurzus kulturális politikájának megítélése. Szerinte ez egyértelműen kártékony, kifejezetten „barbár”, mindenestől bukásra van ítélve. A képviselőit illetően pedig Prőhle Gergely volt az utolsó, akiről jó szót ejtett.
Ha valaki – afféle sok fejezetből álló, tragikus váratlansággal megszakadó történetként – egyhuzamban végigolvassa a könyvet, megdöbbentő folyamattal szembesülhet. A pálya elején egyértelműen a líra dominál – rímekkel, szabályos ritmussal. Aztán az érdeklődés elmozdul a klasszikus formavilágú verses epika felé. Majd dráma következik. Megint verses regény jön, de immár kötöttségek nélküli. Aztán hagyományos – „faltól falig” írt – prózát hoz létre. Utolsó pályaszakaszában meglepő módon elfordulni látszik a fikciótól, s a dokumentum-irodalom iránti újkeletű vonzalmáról beszél (posztumusz könyve, ennek jegyében, memoár lett). Végül valamiféle megkésett Rimbaud-i fordulattal a pályamódosítás, az irodalom világából való kilépés felvillanó lehetőségére utalgatott: „Keresem a magam civil helyét”. „Az sem biztos, hogy életem végéig írni szeretnék”… Ezek a különös fordulatok tanúsítják, hogy – némiképp paradox módon – a sok-sok interjú révén Térey János élete számunkra csak látszólag tűnhet nyitott könyvnek. De valójában még mindig talányok, ellentmondások, feszültségek sorozatát rejti.
Infó
Térey János: Szükséges fölösleg
Jelenkor, 2022.
