A kormányzati propaganda beszélő fejei szerint vasárnap, az 1956. október 23-ai forradalom 66. évfordulóján alig voltak érdeklődők az ellenzéki, “baloldali” budapesti tüntetésen. Ez valóban nem meglepő, leginkább azért, mert ellenzéki tüntetés sem volt. Főként diákok, egyetemisták, szülők, nagyszülők, pedagógusok, oktatók vonultak utcára tízezres tömeget alkotva, de nem egy akármilyen oldali, unalmas politikus felhívására. Kormánykritikus hangokat ütöttek meg? Igen. Ezért mindannyian baloldaliak, ellenzékiek? Nem. Sokan közülük valószínűleg soha nem szavaztak, nem is szavaznának a mostani ellenzékre, és ezért nem is lehet hibáztatni őket.
Nem azért voltak az utcán több mint tízezren, hogy fátyolos tekintettel hallgassanak valamilyen nagyvezírt vagy önjelölt messiást, mint az a néhány száz szegény ördög Zalaegerszegen, fekete vászonnal letakart kordonok mögé zárva. Hanem azért, hogy megmutassák, nem tűrik szó nélkül, hogy a hatalom bitorlói a végletekig lebutítsák az iskolai oktatást, hogy tanárokat fenyegessenek és rúgjanak ki, hogy legfeljebb 18 fokban kelljen ülni az osztálytermekben télen, hogy milliárdokat tapsoljanak el teljesen értelmetlen hülyeségekre, miközben lassan már azt is jól meg kell gondolni, a brutális infláció mellett mennyi kenyeret, tejet, tojást fogyaszthat az ember, hogy ne ürüljön ki teljesen a pénztárcája.
Voltak ellenzéki politikusok a tüntetők között? Voltak. Egy tucatnyian a több mint tízezer résztvevőből. Jobb lett volna, ha nincsenek ott? Egy normális demokráciában ez értelmetlen kérdés lenne. A néphülyítő NER Magyarországán azonban felvetődhet, igen, talán jobb lett volna, ha távolabbról fejezik ki szolidaritásukat. Személyes jelenlétükkel elsősorban a kormánypropagandának tettek szívességet, még úgy is, hogy csak “civilben” látogattak ki a tüntetésre.
Az elmúlt hetekben, bátor fiataloknak, tanáraiknak, szüleiknek hála, elkezdődött valami. Talán az ország köré épített fekete kordonok lebontása, egy kis polgári engedetlenséggel.