– Ha nem itt lennék, valószínűleg a családommal tölteném a napot. De van olyan fontos az ország jövője, hogy időt áldozzak rá – mondja nagy komolyan a középiskolás Makai Máté, amikor arról kérdezzük Békéscsabán, miért jött el az Egységes Diákfront tanárok melletti szolidaritási tüntetésére. A fiatalember szerint fontos, hogy felhívják a békéscsabaiak figyelmet a bajokra, és próbáljanak nyomást gyakorolni a helyi döntéshozókra.
– De talán a kormányig is elhallatszik a diákok hangja – bizakodik a srác, aki szerint a pedagógus béremelés fontos lenne, de az csak a kezdőlépés, van még bőven más feladat is. Egy társa teszi hozzá: – Fontos lenne a tanárokról levenni az adminisztrációs terheket, órákat töltenek felesleges papírozással. Egy másik tüntető fiatal viszi tovább a szót: – Sok felesleges adatot kell beleverniük a fejünkbe, az alaptantervet XXI. századivá kellene tenni.
A száznál is több embert utcára hívó tüntetés fő szervezője, Dohányos Máté végzős gimnazista volt, aki jövőre egyetemre készül. Bár neki már lényegben mindegy, hogy milyen lesz a hazai általános- és középiskolai oktatás helyzete, úgy látja, fontos a kiállás. Szerinte nem az egyénre kell fókuszálni, hanem az egész társadalomra: ő hamarosan elvégzi ugyan a középiskolát, de az utánuk jövőkre is gondolni kell. Az állami közoktatásban szerzett tapasztalatait úgy foglalja össze: a legszomorúbb, hogy elnyomják a szabad gondolkodást, a magolás a lényeg. Ettől a rendszertől pedig, ő legalábbis így látja, maga a pedagógus is szenved.
– Katasztrofális – összegzi egy középiskolai tanárnő, milyennek látja a közoktatás helyzetét.
Húsz év tanítás után nettó 245 ezer forintot visz haza, de szerinte nem kizárólag a jövedelmük miatt kell szót emelni. – A tizenéves gyerekeknek kötelező heti 35 tanóra, a hajnali kelés, az otthoni készülés, a rengeteg fölösleges, elavult tananyag mind az ellen dolgozik, hogy örömnek tartsák a diákok az iskolát – állítja.
– Fordítsanak elég pénzt az oktatásra, a taneszközök legyenek XXI. századiak – követeli egy ugyancsak középiskolában oktató tanárnő. Azt mondta, az olyan, apróságnak tűnő részletek is kedvét szegik a diákoknak, mint a nem az ő testméreteiknek megfelelő, kényelmetlen pad, ahol a fél napjukat eltöltik. Az sem normális – folytatja –, hogy nem a fenntartó, hanem az iskola alapítványa vásárol krétát, legyen mivel a táblára írni. Bízik benne, hogy végre meghallgatják őket. Ennek eléréséért a tüntetők, megteszik, amit tehetnek, miközben a Korzó tértől a Kossuth térig vonulnak hangosan skandálják: „Szabad ország, szabad oktatás!”; „Fizessétek ki a tanárainkat!” ; „Több pénzt az oktatásra!”
– Ha nem lenne szabad ez az ország, ezeket már szarrá verték volna – fortyan fel az evangélikus templom mellett a kerékpárját toló idős férfi. Kérdésünkre, hogy miért nem ért egyet a tüntetéssel, azt mondja: látja rajtuk, hogy a diákok silány oktatásban részesültek. A sarkos véleményét ennél bővebben nem kívánja kifejteni. A hozzá hasonló korú, és az eseményen részt vevő Balogh István Péter viszont egyetértett a fiatalokkal. Szerinte felháborító ellentmondás, hogy azok, akik a kormányban az iskolákról döntenek, jó oktatásban részesültek, de szándékosan intézik úgy, hogy másoknak ez ne járjon.
