„Irán egészen más föld, mint a tied, efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!”
Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át
Először 2011-ben érkeztem Iránba. A határ menti kisvárosból, Bazarganból taxival mentem Tebrízbe. Már az úton megtapasztaltam, hogy milyen kedvesek a helyiek, és a társaságunkban lévő lánnyal, aki két fiúval volt, sok mindenről beszélgettem.
Miután Tebrízben becsekkoltam egy olcsó, perzsák által látogatott szállodába, elindultam felfedezni a várost. Mivel nem volt helyismeretem, ezért nem mertem nagyon messzire menni. Viszont már az első utam során megtaláltam Tebríz híres, XV. században épült mecsetét, a Kék mecsetet, amit sokan az „iszlám türkizének” neveznek. Körbejártam az épületet, megkerestem a bejáratot, és visszafordultam.
Ramadán volt, már lement a Nap, mindenki otthon volt és vacsorázott. Szinte kihalt volt az utca, de mégis, a buszmegállóban állt egy huszonéves lány. Hidzsáb volt rajta, tehát láthattam az arcát. Folyamatosan nézett, én egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és már arra gondoltam, hogy talán ismerjük egymást valahonnan. Aztán megszólított, elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, most találkoztunk először. Pár perces beszélgetés után meghívott magukhoz vacsorázni. Igent mondtam. Felhívta az édesanyját, aki végül lebeszélte az ötletéről, mert gondolom, nem így tervezte az estét. Viszont megüzente, a mából holnap lesz.
Másnap kitaxiztam a város melletti Kandovánba, amit a sziklába épített házak miatt az „iráni Kappadókiának” is neveznek. Este fáradtan értem haza, ezért amikor a lány ismét hívott, bunkó módon nem vettem fel a telefont. Sőt! A következő nap reggelén, Sejkh Krúdy Gyula szunnáját követve, titokban távoztam. Ardabilba is taxival érkeztem, egy korombeli sráccal utaztam. Őt a felesége várta a taxi pályaudvaron, és egyből bemutatott neki, amihez a kézfogás is hozzátartozott. Értékelték, hogy egy európai idejött a kultúrájukat megismerni, ezért a saját kocsijukon elvittek a helyi múzeumba, kifizették a jegyemet, végigkalauzoltak, és a Kazvínba induló busz pályaudvarán köszöntek el tőlem.
Hamadánban Ibn Szína (Avicenna) sírjánál, a múzeumban dolgozó kisasszonyt is lefényképeztem. Ő volt az első iráni hölgy, akit „hazahoztam”, ezután rendszert csináltam az alkalomból. Aznapi túrám végén, miközben fáradtan a szállodámhoz ballagtam, egy palack vízért beugrottam egy boltba. Az árus nem engedte, hogy fizessek, a vizet ajándékba kaptam. Akkor értettem meg a Korán egyik sorát: „Má indakum, janfadu. Va má inda Alláhi, bákin.” „Ami a tiéd, az elvész. És ami Istennél van, az megmarad.” Ezt a koráni bölcsességet, a „híres muszlim misztikus” Monsieur Ibrahim, azaz Omar Saríf így fogalmazta meg: ”De amit adsz, Momo, az a tiéd lesz örökre. Amit megtartasz, azt el is veszted.” (Monsieur Ibrahim és a Korán virágai)
Iszfahán határában áll egy ókorból megmaradt tűztemplom. Itt is megismerkedtem egy házaspárral. A férj felajánlotta, hogy a kismotorján szívesen bevisznek a városba. A kedves ajánlatot azért utasítottam el, mert félek a kismotortól. Magamban pedig azon agyaltam, hogy ha hármasban motorozunk, akkor majd ki hol fog ülni? Szóval a buszt választottam, már csak azért is, mert a járművön külön voltak a férfiak és a nők.
Sirázba menet a buszon egy üzletemberrel beszélgettem. Meghívott és vendégül látott az egyik lakásában. Napokon át gondoskodott rólam, kifizette a perszepoliszi egész napos kirándulásom, és általa sok családdal megismerkedtem. Úgy buliztam iráni nőkkel, hogy teljesen európai öltözékben voltak, hidzsáb, csador, kendő nélkül. Perszepoliszban egy francia és egy ír fiúval kalandoztam, hárman voltunk külföldiek. Jazdba a francia sráccal utaztam, az ír társunk már ott volt. A sirázi buszpályaudvaron egy lánytól és az édesanyjától hallottunk arról az Iránról, ami az útikönyvekből kimaradt. Este az új barátnőnk és a barátai kalauzoltak bennünket a selyemút legendás városában, végül egy helyi diszkóban lazultunk.
A költő, matematikus, csillagász Omar Hajjám sírjához menet megálltam Túszban, a híres költő, Firdauszi sírjánál. A mauzóleum előtt középiskolás lányok, igaz, kendőben, de valamilyen tánckoreográfiát gyakorolva, európai zenére táncoltak.
A kendő viselése az 1979-es iráni forradalom óta megosztja az iráni társadalmat. Ha az ember a neten keresgél, rengeteg olyan fényképet talál, ami a forradalom előtti nőket mutatja, a legutolsó európai divat szerint öltözve, modern frizurával.
A hidzsábtörvény ellen már 1979-ben több mint százezren mentek az utcákra. Iránban évek óta a kendőt ellenző hölgyek szerdánként fehér hidzsábot viselve mondanak kendőzetlen véleményt.
Láttam nőket csadorban, hidzsábban, de nagyon sokan csak egy sálat mint kendőt tesznek hanyagul a fejükre. Valahogy úgy, mint a pár hete meghalt kurd hölgy.
Amikor Sirázban a buszpályaudvarra mentem, megállt mellettem egy fehér terepjáró. A középkorú sofőr kedvesen beinvitált a kocsijába, és bár nem volt közös nyelv, amin beszélhettünk volna, a „buszpályaudvar - Jazd” szavak hallatán megértette, hogy hová akarok menni. Az utunk során egyszer azt mondta:”Irán”, „Iszlám”, majd a mutató ujját, mintha kés lenne, végighúzta a torkán.
De akkor ki értelmezi helyesen az iszlám üzenetét? A mostani iráni rendszer? Vagy ez az ismeretlen úr? Vagy Avicenna? Aki azt írta, hogy: „Korhelynek ellensége a bor, a józannal megférhet; Kicsit iszunk – gyógyitalunk, sokat iszunk – méreg.” De az is lehet, hogy Omár Hajjám írta le a tutit? „Csukd be a Koránt – gondolkozz szabadon: nézd az eget, földet – ne kérőddz szavakon!” (Képes Géza ford.). A választ csak Isten tudja.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.