Szomszédos országban élő jóbarátom hívott fel minap, s elmesélte, hogy adategyeztetésre hívták, katonai ügyeket intézni. Egyetem után tartalékos alhadnagyként szerelt le, miként számos társa annak idején, és az eltelt több mint harminc évben nem szólt hozzá ilyen ügyben a kutya se. Békésen teltek napjai, a málhát, amiben a régi felszerelést őrizte, rég feltette a padlásra, az is lehet, egerek rágták, verebek csipkedték, macskák cincálták odafent.
Hanem most egy kicsit megijedt.
Nem csak ő, jó pár ismerőse kapott hasonló hivatalos invitálást a belügyi irodába, napra, időpontra, szikár, utasító mondatokkal, ellentmondást nem tűrőn. Napokig gyötörte a kétség, vajon miért számol vele a hadsereg? Vele, aki lassan nyugdíjas lesz, és épp arról álmodozik, hogy ha végre lesz ideje, felújítja majd a kis házikót, ami fent a hegyekben még a családjáé volt egykor, kandallót épít bele, talán egy nagy fadézsát is a kertbe, amiben nyáron elnyúlik majd a kánikula elől.
Az adategyeztetés napján izgatottan lestem a telefont, megbeszéltük, ha kijön az irodából, felhív, elmondja mit akartak tőle odabent. Kora délelőtt csengetett, talán egy-másfél órát töltött ott. Nagy ijedség nem érte, de azért igazán megnyugodni sem tudott. Kikérdezték egészséges-e, mivel foglalkozik, voltak-e mentális problémái az elmúlt évtizedek során, milyen méretű inget, pulóvert hord, mekkora cipőt visel, milyen a fejkörmérete. Nem egyedül volt bent a teremben, így hallotta, amint mások megpróbálkoznak mindenféle indokokkal és kifogásokkal, miért nem alkalmasak ők már semmire, nemhogy tartalékos katonának, de még bottal sétáló, reszketeg öregembernek se. Az oficér persze ezekre csak legyintett, a hivatalos kórképet, ha egyszer majd úgy alakul, nem egy szimpla orvosi igazolás fogja eldönteni, lesz arra megfelelő bizottság az adott pillanatban, amelyik ítél alkalmasságról vagy annak ellenkezőjéről.
Az adategyeztetés végén aztán elmondták az én barátomnak, hogy ha netán egyszer mégis úgy alakul, hogy mennie kell, akkor alhadnagyi rangját egy fokozattal feljebb tornázzák, de talán még az is lehet, hogy kapitányi besorolást kap. Eddig ugyan gyalogosként szolgált, de most, ha esetleg menni kell, tankos hadosztályba vezénylik. A helyet is megmondták, hol kell jelentkezni, ha esetleg úgy adódna, de megnyugtatták: a vonatjegyért fizetnie nem kell majd, ilyenkor az ingyen van.
Enyhe izgalmi helyzetben legjobb, ha azonnal visszarántunk valakit a földre, egyszerű, praktikus kérdésekkel, amire könnyű válaszolni, és a figyelmet elterelni.
– Aztán tankot tudsz-e vezetni? – kérdeztem, mire azt felelte, sok mindent vezetett már az elmúlt évtizedek alatt, teherautót, mikrobuszt, motort, traktort, tán még kishajót is, de tankot, azt sose. Gyerekkora matchboxai között is inkább sportjárgányok, terepjárók akadtak, a haditechnika nem vonzotta. A tankról most is csak a feszes, kóracél borászati tartályok jutnak eszébe, amelyekben gyöngyözve forr a must mostanság. Szép kép, békés, biztonságos. Nem is akar más jelentre még csak gondolni se.