Orbán Viktor okos, tapasztalt politikus. Biztosan tudta – hiszen az még józan paraszti ésszel is belátható volt -, hogy az oroszok elleni szankcióknak olyan gazdasági következményei lesznek, amelyek alól Európa és benne Magyarország sem lesz képes kivonni magát. Mégis megszavazta azokat, egymást követően mindet.
Igaz, közben igyekezett minden döntés alól teljes vagy részleges mentességet kapni, vétóval fenyegetve a többi országot. Ez sem meglepő, hiszen itthon is jellemző szokása, hogy a más kontójára költekezik. Azt talán nem gondolta ő sem, hogy a háború elhúzódik és egyre súlyosabb következményei lesznek az élet minden területén. Azt viszont biztosan tudta, hogy az Európai Unió nem hagyhatja válasz nélkül az orosz terjeszkedést – ha nem is lép be a háborúba, mert nem akar újabb világháborút, valamit tennie kell. Mivel az atomfegyverrel kacérkodó Iránt korábban a szankciókkal sikerült jobb belátásra bírni, hatékony megoldásnak is tűnt, és előbb-utóbb azzá válhat most is.
A kialakult válságos helyzetben Brüsszel kényszerítésére hivatkozva akarja megerősíteni a nemzeti érdek védelmezőjének megszokott, eddig sikeres képét. Jó terv, hiszen eddig mindig sikerült a korábban elhibázott vagy elmulasztott döntések egyre súlyosabb gazdasági-társadalmi következményeinek felelősségét áthárítani az ellenségnek feltüntetett Brüsszelre. Harcot indítani a bennünket védő és anyagilag is a felszínen tartó saját szövetségeseink ellen – ez egy demokráciában szokatlanul erkölcstelen, „balkáni” lépés, itthon azonban mégis népszerű lehet.
„Mi, magyarok” ezer év óta mindig tudjuk a tutit, ha mégsem sikerül valami a terveink szerint, akkor azt csak a külső és belső ellenségeink (tatár, török, orosz, német, Soros, USA) okozhatták. Pech, hogy éppen akkor fejlődött az ország a leggyorsabban, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia idején a nálunk sokkal fejlettebb európai térségbe integrálódott. A közös külügy, hadügy és pénzügyek ugyan a nemzeti önállóság egy részéről történt lemondással jártak, de a nemzet alapvető érdekei nem sérültek. Az akkor élt, nagyformátumú politikusok (Deák Ferenc, Andrássy Gyula és mások) felismerték ezt, és kormányzásuk idején a Magyar Királyság Európa egyik leggyorsabban fejlődő részévé vált.
Mi a tanulság? Talán az, hogy nem érdemes a nagyhatalmak közötti hintapolitikával kísérletezni, mert már többször is kiderült, hogy erre előbb-utóbb ráfizetünk. Igaz, hogy itthon ma már nem érvényes a közmondás a sánta kutyáról...