Miről is beszélnék? – tette fel a kérdést Szinetár Miklós rendező a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában. Aztán a kérdésre újabb kérdésekkel felelt. – Arról, hogy a politika, meg a közélet ma elég rémes? Vagy arról, hogy a propaganda miközben infantilis, néha már goebbelsi magasságokba szárnyal? Hogy a morál hiánycikk, anyanyelvi szinten megy a hazudozás és a gazdasági helyzet rémisztő? Mint háborús gyerek minderre gyakran mondtam: „De legalább nem lőnek” – jegyezte meg. A rendező idén ünnepelte 90. születésnapját, és többfelé köszöntötték: az Erkelben a kollégái és a közönség, az Óbudai Társaskörben a családja és a barátai. Most a Magyar Tudományos Akadémia egyik kisebb termében is intim, családias légkörben adta elő gondolatait. A keményebb szavak után megcsillogtatta bölcsességét, a végén pedig életvezetési receptet osztott ki unokáinak címezve 12 pontban. De menjünk sorban!
–1944, a légoltalmi pincében ültem, a bombák becsapódását egyre közelebbről hallottam – mesélte. – Majd egyszerre kialudt a villany, iszonyatos zaj támadt, remegett az ég és a föld. A szomszédos négyemeletes házat porig bombázták. A sötétben hullott rám a pince plafonjáról a vakolat, és akkor arra gondoltam: Fél évvel ezelőtt még azon izgultam, hogy hányast kapok matematikából. A szomszédunkban, ez ma is százezrek élménye.
Azt is gondoltam másnap reggel, amikor az utcára merészkedtem és megláttam a szomszédban füstölgő romhalmazt: Innentől minden csak ajándék, ráadás. Ebben a ráadásban aztán voltam kommunista, kispolgár, rendszer ellensége, rendszer barátja, modern és konzervatív, de egészében véve nagyon jó életem volt.
Aztán felidézte első színpadi megjelenését. – Már 1949-ben az Erkel Színház megnyitóján szerepelhettem a János vitézben. Mint első éves színművészeti főiskolás statisztáltam és a színpadon oda kiáltottam Sárdy Jánosnak: Vigyázz Jancsi, jönnek! „Vigyázz, jönnek!” – ezt a mondatot nagyon fontosnak tartom. Hányszor kellett volna ezt az elmúlt években kiáltani?! Én igyekeztem.
Nem sokkal a rendszerváltás előtt, a Nemzeti Színházban a rendezésemben ment Molière mindig aktuális műve, a Tartuffe. Ott és akkor a darab vége előtt Kállai Ferenc a nézőtér felé fordult, Orgon hangjáról átváltott a saját hangjára, felemelte a kezét figyelmeztetően, és így szólt a nézőkhöz: „Vigyázzatok!” Sajnos ennek aktualitása volt, van, és attól félek, lesz is. Mert mint mondtam: nálunk szerencsére már régen nem lőnek, de Tartuffe szelleme egyre csak itt van. Ám a figyelmeztetések, mint a János vitézben, amolyan falra hányt borsóként működnek.
Szinetár Miklós elmesélte azt is, hogy 1951-ben, tizenkilenc évesen, mint harmadéves főiskolás az Operaházba került Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán tanítványaként. Négyen voltak a Magyar Állami Operaház történetének első ösztöndíjasai: Melis György, Házy Erzsébet, Gáncs Edit és Szinetár Miklós. Párnás asszisztensként kezdte. A művésznők az operaelőadások során gyakran letérdelnek a színpadon – imádkozás, könyörgés, hasonlók miatt. Amikor ezeket a jeleneteket próbálták, akkor mielőtt még letértek volna a földre, berohant a színpadra és a térdük alá tett egy párnát.
Később mesélt az operettszínházi időkről, a Magyar Televízióban töltött „aranykorról”, a tanításról és persze az Operával való kapcsolatáról. – Töretlen a kapcsolatom az Operaházzal, én voltam a legfiatalabb tagja és legöregebb igazgatója. Ma is négy rendezésem szerepel a repertoáron, két hét múlva megyek Japánba a Varázsfuvolával. Szoktam mondani, hogy az Operaház az anyám, a Televízió a gyerekem.
És akkor jöhetnek az unokák, három is van. Álljon itt a nekik szánt 12 pontból kettő:
„Ne légy hívő! A vakon hívő ember: rab. Akármi is a hit tárgya, vallás vagy nemzet, egy ember, vagy egy szakma, egy módszer vagy egy elmélet – ha nincs benned kétkedés, nem vagy szabad. Ne légy hitetlen! Aki csak kételkedik, az ugyanolyan rab, mint a hívő, csak a feltétlen igenlés helyett a feltétlen tagadás rabja. Minden iránt legyél nyitott és várakozó! Ne várd a csodákat, de fogadd el őket, ha mégis megtörténnek. Mindarra, amiről nincs tapasztalatod, bátran mondd, hogy nem tudom!”
Szerencsére Szinetár Miklós sok mindent tud és azt képes át is adni annak, aki erre kíváncsi. Érdemes ezzel élni!
Gyerekkoráról ír könyvet
A székfoglalón jelen volt Szinetár Miklós lánya, Szinetár Dóra is, aki elmondta, hogy az apukáját régóta kérik, hogy írjon egy olyan könyvet, amelyben a gyerekkoráról vall. A gyerekkorának arról a részéről, amiről nem szokott mesélni. Most viszont rászánta magát és ír egy életrajzi könyvet. „Engem iszonyatosan érdekel az ő személyes, emberi története, mert még erről az oldaláról én is alig tudok valamit” – jegyezte meg a színésznő.
