- „A pornó esetében lelkiismeret-furdalásom volt”

A Casting című vizsgafilmje a pornóipar egy jellegzetes momentumát mutatta be.

Ezt a bizonyos casting-műfajt Pierre Woodman francia pornóproducer, rendező és színész teremtette meg. Több száz videóját megnéztem és kiszkripteltem, hogy milyen mondatokat, dramaturgiai fordulatokat használjak annak érdekében, hogy minél hitelesebb legyek. Woodman azért kezdte el felvenni ezeket a beszélgetéseket, mert egyik esetben a női szereplő elment a rendőrségre és azt mondta, hogy megerőszakolták – később kiderült, hogy ez nem volt igaz. Ezután kezdte el felvenni ezeket a „szereposztó” beszélgetéseket, bizonyítékként, hogy az alanyok önként vállalják a szexuális aktust. Aztán később kiderült, hogy ezek a filmek megtaláltak és betöltöttek egy piaci rést, mert a néző imád „kukkolni”, egyúttal a beszélgetésekkel kapott lélektani háttér miatt kicsit kötődik is a lányokhoz.

De mégis hogyan működhetett ez a műfaj?

Woodman a magyar lányok költséghatékonysága miatt jött Magyarországra, magyar a felesége is. Amikor ezek a fajta filmek forogtak, akkor még létezett a geoblocking, így hihették azt a lányok, hogy Magyarországon nem fogja a produkciójukat senki sem látni. Illetve, amikor Woodman divatfotózásra invitált az utcán és a plázákban, akkor még nem lehetett rákeresni, hogy ő valójában mivel foglalkozik. Csak a „sikeres” videók lettek publikálva, így csak remélni tudom, hogy nagyon-nagyon sok lány felháborodottan távozott, amikor kiderült számukra, hogy miről van szó. Woodman saját bevallása szerint több mint négyezerötszáz nőn van túl, még most, hatvan felett is aktív, ám most már annyi a változás, hogy a lányok tudják, miért mennek el beszélgetni. Mesélte, hogy manapság már szűz lány nagyon ritkán megy el hozzá, de régen többnek a kamerák előtt vette el a szüzességét. Volt egy Katalin 17 számú, nevű videó, én ebből az epizódból indultam ki.

Érdekes, hogy a #metoo nem érte utol a pornóipart.

Igen, ez az egész nem cool, ugyanakkor az alanyok önként mennek bele az aktusba, jogi értelemben tehát nem történik bűncselekmény.

Mit szólt az akkori SZFE-s osztályfőnöke, Enyedi Ildikó ahhoz, hogy épp ezt a témát választotta?

Ildikó nagyon finom nő és bármilyen témát elfogad, ami őszinte, hiteles és megvan benne a karakterek igazsága. Persze ezt a témát lehetett volna polgárpukkasztó provokációként is megmutatni, de mi inkább a művészi eszközökkel éltünk. Amúgy egy korábbi kisfilmem, a Nem történt semmi a pedofíliáról szólt, így tudta, hogy nem állnak távol tőlem a kockázatos témaválasztások.

Ezek után hogy következett egy olyan ártatlan dolog, mint a gyász?

Minden filmem esetében személyes kapcsolódásokat keresek. A pedofília saját történetből jött, miután tízéves koromban megfogdosott a tűzoltó szomszéd és a témáról, akár terápiás jelleggel, de mindenképpen beszélni akartam. A pornó esetében lelkiismeret-furdalásom volt, hogy néztem ezeket a produkciókat és viszonylag akkor még feltérképezetlen volt játékfilmen ez a világ. A gyász is személyes forrásból fakad, mivel édesanyám a rákkal küzdött és szembesülnöm kellett azzal a lehetőséggel, hogy esetleg idő előtt elmegy. Megrendítő volt, hogy látnom kellett a leépülését, kezdtem készülni a veszteségre. Hála Istennek végül anyukám jobban lett, de mindeközben a gyász folyamata alkotóként elkezdett érdekelni. Pont édesanyám vette meg Révész Szilvia A Hópárduc felesége című könyvet és ekkoriban olvastam még Márai Sándortól a Béke Ithakábant, mely az otthonmaradó Penelopé szemszögéből mutatja meg Odüsszeusz történetét. Tudtam, hogy három-négy évig – míg elkészülhet egy egészestés film – szerelmes tudok lenni a témába. Amúgy tudom, mindent elmeséltek már korábban, engem a más-más perspektívák és a hősők mögötti hősök érdekelnek.

Az is érdekes kérdés, hogy a társadalom hogyan viszonyul híres emberek gyászához. Ebben eléggé kritikus a Magasságok és mélységek.

A gyász a nyugati kultúrában tabutéma, nincs meg a megfelelő kommunikációs forma ezzel kapcsolatban, így inkább nem beszélünk róla. Ezért is alakultak ki bizonyos társadalmi elvárások, hogyan illik gyászolni és ha valamit nem tartunk be ezek közül, a tömeg relativizálja a folyamat hitelességét. Azt kell megérteni, hogy minden egyes gyászfolyamat egyedi és még a saját tapasztalataink alapján sem szabad megítélni másokét. Nincs jó vagy rossz módja. Egy műalkotás segíthet, hogy érzékenyebbé váljunk az ilyen tabutémák esetén. Ha odafigyelünk, minden embert meg lehet érteni, feltéve, hogy eléggé kíváncsiak vagyunk. Célom, hogy érzékenyebbé tegyem az embereket a másik iránt.

Gyakran dolgozik határon túl vagy külföldi színészekkel.

Nagyon egyszerű: kevesebbet látom őket a mindennapokban, így titokzatosabbak a számomra, de a határon túli helyszínek is jobban megfognak, mint az itthoniak. Amúgy a színészek esetében a hitelesség miatt történt így: külföldi és erdélyi karakterek esetében az akcentus és a testi forma is meghatározó lehet. A Casting esetében Gijs Naber esete eléggé csodaszerű volt, mivel senki sem hitte volna, hogy egy holland színész eljön nulla pénzért egy vizsgafilmbe, ráadásul egy pornórendezőt alakítani. De végül a jófejség kifizetődött, mert így kapta meg a főszerepet az Enyedi Ildikó rendezte A feleségem történetében. Ezt még Hollandiában is meseszerűnek tartják, interjút is adtam erről. A Magasságok és mélységek esetében, azt, hogy Trill Zsolt alakítja majd Erőss Zsoltot, már 2015-ben elmondtam neki, amikor közösen dolgoztunk A martfűi rémen. Mindketten határon túliak, a hanghordozásuk és az arcszerkezetük is hasonló. Mondtam neki, hogy majd le kell fogynia, mert az emberek tekintetében egy hegymászó vékony és szikár. Bár a valóságban Erőss Zsolton több felesleg volt, mint rajta, de egy-egy expedíció során leolvadnak az emberről a kilók. A legjobb fogyókúra – én is visszatérek valamikor majd a Himalájára.

A Sterczer Hildát alakító Pál Emőke viszont teljesen ismeretlen a magyar néző előtt.

Szeretek felfedezni friss arcokat, mely ilyen esetekben a néző sokkal inkább egy karaktert lát, mintsem egy megszokott színészt. Emőkét már lehetett látni a Valan című filmben, az arca egyértelműen a filmvászonra illik. Nem mellékesen, a még nem befutott színészek sokkal nagyobb odaadással szoktak játszani. Idejekorán bevontam őt az alkotófolyamatba. Kiutaztam Kolozsvárra, hogy lefotózzam és az arcát betettem a laptopomra háttérképnek. Ekkor még nem kértem fel, de nyilván sokat jelentett, hogy az ő arcára írtam a jeleneteket. Végül persze ő lett a befutó, mert hittem abban, hogy a nézőnek őt nem csak látnia kell, hanem meg is kell fejtenie. A nézők - hasonlatosan hozzám - meg akarják majd fejteni, mi lehet a titkokat rejtő tekintete mögött.