Néhány hete, immár súlyos betegen azt mondta: nyolcvan évet éltem, de nem panaszkodom: jó életem volt. Tudta, hogy nincs tovább, már a júliusi, 80. születésnapján is tudta.
És tényleg nem panaszkodott, csak emlékezett. Emlékezett arra, hogy külügyi pályafutásának milyen fontos államosai voltak, hogy még szuahéliül is megtanult, hogy jól láthassa el diplomáciai feladatait Tanzániában. Aztán, amikor Londonba vezérelte őt, nagykövetként, a munkája, ott élhette meg a rendszerváltást, és bár az új kormány hazarendelte őt, nem adta fel hivatását: az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának munkatársa lett, előbb Kijevben, később Moszkvában dolgozott, 2004-es nyugdíjba meneteléig. De a legbüszkébb talán arra volt, hogy annak idején a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok jórészt neki köszönhetően indultak újra.
Nyugodtan állíthatjuk: a nagy diplomata generáció tagja, a sokoldalú ismeretek, gazdag kapcsolatok, kiterjedt tudás birtokosa volt.
Temetéséről később intézkednek.
