Én tablettás vagyok. A Tar Sándor novelláin felnőtt olvasó talán most arra gyanakszik, hogy a tablettás, műanyag palackban árusított szörnyű lőrére gondolok, amelyet bornak hívni kész istenkáromlás, és valahol a legalján van a tudatmódosításra képes italok rangsorában. Nem, én a gyógyszeripar termékeire gondolok. Arra, hogy bennem nincs előítélet velük szemben, nem veszek be mindenre rögtön pirulát vagy port, nem kenek be azonnal minden gyanús csípést vagy kezdek azonnal antibiotikum-kúrába, ha egy baktérium ferdén nézett rám, de ha baj van, akkor hallgatok az orvosokra, gyógyszerészekre.
Nem kell Freud tanítványának lenni ahhoz, hogy ebben észrevegyük a rokoni, mi több az anyai szálat. Anyám gyógyszerész volt, és én már gyerekként imádtam bejárni hozzá a nagykárolyi patikába. Akkoriban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a készítmények java részét még ott helyben állították elő, kenőcsöket és porokat, az alapanyagok elegáns porcelántégelyekben és -tartókban sorakoztak a polcon. Én is kivettem a magam részét ebből, játszottam a kicsi, szinte csak csipesszel megfogható minisúlyokkal, kevergettem magam is a porokat, és – szigorú felügyelet mellett – kiszolgáltam a vevőket. A szakma maga egy pillanatig sem vonzott, egyrészt mert korán kiderült, hogy mennyit kell magolni egy efféle diplomához, másrészt pedig vak voltam a kémiára, még az alapjai is nehezen mentek a fejembe, szemben más reál, ne adj’ isten humán tantárgyakkal.
A nagykárolyi patika kulisszái viszont a megbízhatóság, precizitás és a betegségek elleni magabiztos front érzetét sugározták belém. Még akkor is, ha ez a tudomány olykor meg-megbicsaklott. A dadogásom java része is egy rossz gyógyszernek köszönhető. A szatmári gyerekorvos írta fel a Torecan nevű készítményt, amelyről később kiderült, hogy felnőtteknek szánt tabletta. Anyám valamiért nem ellenőrizte le az otthoni vaskos kisokosában, megbízott (miért ne bízott volna meg?) az orvosban. A következmény: gyógyszermérgezés, halálfélelem, és másnaptól hogy úgy mondjam folyékony dadogás. Ám ez nem szegte a kedvemet, nem fordultam az egész gyógyszeripar ellen.
A nejem viszont más tészta. Egyfelől maga is hívő, hiszen amikor pár éve elindultunk a magunk kis európai körútjára, akkor a tizenkét műanyagdoboz egyike gyógyszerekkel vagy ahhoz hasonló készítményekkel volt tele. Színültig. Mindenre volt vagy lett volna ellenszer az álmatlanságtól a makacsabb fertőzésig, ha épp úgy jön ki a lépés. Másfelől viszont tart mindenféle mesterséges kotyvaléktól, a bevallott vagy be nem vallott mellékhatásoktól. Ő az, aki akkurátusan átbogarássza a tablettákhoz adott apró betűs útmutatót, rákeres a neten, kikérdezi az ismerősöket, szúrópróbaszerűen felhívja az orvosokat, kifaggatja az asztrológust, majd ha mindezen átevickélt valahogy az adott gyógyszer, megkönnyebbülten kidobja. Számtalanszor megesett, hogy a felírt és megvásárolt pirulák, a tudomány előretolt helyőrségei ilyen méltatlanul végezték, leginkább azért, mert megtalálta a hatóanyagok természetes megfelelőjét tea vagy gyógynövény formájában. Nem gyárt összeesküvés-elméleteket, nem akarja a pokolra juttatni a teljes gyógyszeripart, nem csatlakozik habzó szájú Facebook-ellenállókhoz. Mintha az a bizalmatlanság, amely bennem támadhatott volna fel a Torecan miatt, valamilyen úton-módon benne kötött volna ki.
Hozzá kell tenni, hogy csak magával szemben ilyen szigorú, a már bevált szereket mi (Dusi és én) nyugodtan szedhetjük, legfeljebb kapunk mellé valami mást is: vitamint, bélflóra-erősítőt vagy -helyreállítót, az esetleges mellékhatások semlegesítőit. Az biztos, hogy nem rajtunk múlik az antibiotikumokkal szemben oly rezisztens baktériumok kifejlődése. A múltkor is, amikor a gyereknek írtak fel gyógyszert az ismeretlen csípés miatt, amelynek első járógipszét is köszönhette, alaposan átvilágította a készítményt. Még le is mérte a gyereket, mert a papíron az állt, hogy csak harminc kiló fölött ajánlott az alkalmazása, persze miután megtanácskozta az orvosi call center mindig türelmes szakértőivel. Tán csak a Magyar Tudományos Akadémiától nem kértünk rapid állásfoglalást. De az élet okosabb mindannyiunknál: az első iskolai napján Dusi szétfocizta a gipszet, amikor délután vártuk az épület előtt, már csak a szentlélek tartotta.
Túl nagyra nőtt a világ, jut eszembe ilyenkor. A tudomány legtöbb eredménye alig felfogható a laikus számára. Általában elolvasom a Nobel-díjak indoklását, de legtöbbször a felét sem értem a leírtaknak, s hol vannak akkor még a legújabb kutatások következtetései. Ezért is nőtt meg a jól megfogalmazott ismeretterjesztő kiadványok szerepe és súlya, mert ezek fordítják le nekünk a vívmányokat. De néha még így is évtizedek telnek el, amíg megértjük egy-egy „találmány” súlyát. Nevetve olvasom, hogy milyen előítélettel fogadták anno a villanyt, ahogy az utódaink vélhetően a mai vakcina-szkeptikusainkon röhögnek majd jókorákat. Teóriák és mellékhatások között bolyongva keressük a kézre álló igazságot. Talán így kigyógyulunk a saját magunk okozta nyavalyákból.
