A vakvezető kutyák képzése több évtizedes múltra tekint vissza Magyarországon. Sokáig csak állami feladat volt, de 2006-ban öten megalapították a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola Alapítványt, ahol nagyon komoly szakmai munka indult el.
„Korábban mindannyian keresőkutyákat képeztünk, és ahogy találkoztunk rendezvényeken, beszélgettünk, kiderült, hogy mindenkinek a gyerekkori álmai között szerepelt a vakvezetőkutya-képzés – beszél az indulásról Komondi Piroska, az alapítvány szakmai vezetője. – Nagyon komolyan elkezdtük képezni magunkat, és hamar beindult a munka. 2011-ben 11 kutyát adtunk át, most már 15-16-ot évente, a hosszú távú célunk, hogy ezt megduplázzuk. Jelenleg 14 munkatársuk van, ebből öt főállású kiképző.”
Infra története
Emlékezetes, hogy július végén Kisteleken halálra gázoltak egy vak férfit, aki mellett ott volt a vakvezető kutyája is, Infra könnyebb sérüléssel megúszta a balesetet. Rengetegen aggódtak amiatt, hogy mi lesz a sorsa, hiszen egy kiképzett vakvezető kutya óriási érték – és nem elsősorban anyagi értelemben, hanem mert teljesen megváltoztatja a gazdája életét azáltal, hogy segíti őt a közlekedésben.
„Én voltam a kutyus kiképzője, a párost is én készítettem fel, 2018-ban vizsgáztak le” – emlékszik vissza Királyné Barkóczi Emese kiképző. „Infrácska már a baleset napján visszakerült hozzám. Nagyon nem értette, hogy mi történt vele, miért került vissza, de mivel ismerős volt a környezet, már estére lenyugodott valamennyire. Pár hét múlva megnéztem, hogy mit gondol a vakvezető munkáról, maradt-e benne olyan trauma, ami esetleg hátráltatná. Amikor elővettem a hámot, mintha csak azt mondta volna: végre! Végre hasznos lehetek! Lehet, hogy már zavarta, hogy munkanélküli” – mosolyodik el Emese. „Van egy látássérült kollégánk, aki tesztelni szokta a tanulókat, ő is megerősítette, hogy a kutya nagyon szívesen dolgozik. Egy kötetlen rendezvényen voltunk, Infra látta, hogy Zoli nem lát, ezért odament, és hám nélkül elkezdte őt terelgetni, gyakorlatilag azonnal munkába állt. Infra végül Pestre került egy látássérülthöz, mindennap együtt járnak munkába. Első pillanattól kezdve mindent mutatott neki, nagyon odatette magát” – meséli.
Mint egy kisbaba
De milyen út vezet addig, hogy egy ugribugri, szeleburdi kölyökből komoly, felelősségteljes vakvezető kutya legyen? A megfelelő fajta kiválasztása az első lépcső. Míg régebben a németjuhász volt „a munkakutya”, az utóbbi években már világszerte a labrador és golden retrieverek, illetve ezek keverékei vették át a segítőkutyás szerepkört. Az alapítványnak már saját tenyésztési programja is van, a kölyköket nyolchetes korukig neveli az anyjuk, utána kölyöknevelő családokhoz kerülnek.
Mariscsák István augusztus 15-én vitte haza Aszút, mert szeretné tartalommal megtölteni a nyugdíjas éveit. „Korábban tanárként is dolgoztam, voltak látássérült és vak diákjaim is, Emese is a tanítványom volt, így jött az impulzus. Ha fogadok egy kiskutyát, akkor valakinek segítek ezzel” – indokolja a döntését. Aszú gyorsan tanul, nagyon okos, már tud ülni, apportírozni (elejtett tárgyat visszahozni), mostanában a helyben maradást gyakorolják. Vannak kisebb problémák, például előszeretettel hántotta le a vezetékeket a lakásban, ezért István kénytelen volt ezeket magasabban elvezetni, de a kölykök már csak ilyenek… „Nagy a szeretet- és gondoskodásigénye, de ő is nagyon sok szeretetet ad” – mosolyodik el István.
Már a kölyöknevelőknél is szoros kötelékben, családban él a kutya, ami megalapozza azt a kötődést, az egymásra utaltságot, a szeretetteljes közeget, ami nagyon jó alapot teremt arra, hogy a későbbiekben segítőkutya váljon belőle. „Az alapítványnak van egy főállású munkatársa, aki csak a kölyöknevelők munkáját támogatja, hogy korának megfelelően tanulja meg azt, amire szüksége van: pórázon helyesen sétálni, legyen egy stabil behívás, kutyás környezetben hogyan kell viselkedni, megtanulnak együtt tömegközlekedni. Az a cél, hogy mire kiképzésbe kerülnek, a kölykök jól szocializáltak legyenek. Megismerkednek kisgyerekekkel, idős emberekkel, kihozzák őket rendezvényekre, hogy megszokják a különböző zajokat” – teszi hozzá Emese.
Ha működik a kémia
A kutyusok egy-másfél éves korukban kerülnek be kiképzésbe, ekkor indul a speciális oktatásuk. Aki nem lesz tenyészkutya, azt egyéves koráig ivartalanítják, csípő-, könyök-, szemszűrésen megy át, illetve viselkedésteszten – csak teljesen egészséges kutyusból válhat vakvezető. A kiképzők ekkor hazaviszik a kutyákat, egyszerre maximum hármat oktatnak. „Nagyon erős elvonó ingerek mellett is tudnia kell rám figyelnie, velem együttműködnie mindenféle szituációban. Ha ezek mennek, utána kezdjük el tanítani a vakvezető hivatást. Megtanulja a kutya a speciális jelzéseket, hogyan mutasson lépcsőt, egy fellépőt, hogyan kell egy zebrát megtalálni, objektumokat keresni, például buszmegállót mutatni, ülőhelyet keresni a járműveken. Apportot is tanítunk nekik, hogy ha a gazdi leejt mondjuk egy kulcscsomót, azt kézbe adja neki. Amikor úgy érezzük, hogy mindent megtanult, akkor a kiképzőjével készül egy vizsgafilm. Ebből tudunk tanulni is, ha valami még nem tökéletes.
Ha ez a vizsga sikerül, akkor összehozzuk a gazdijelölttel. Ha mindkét oldalról megvan a szimpátia, működik a kémia, akkor elkezdjük a közös gyakorlást, amit átadó folyamatnak nevezünk. Ennek során rengeteg mindent oktatunk a jogi ismeretektől az ápolásig, hogyan veszi észre, ha beteg a kutya, de persze a lényeg, hogy megtanulnak közösen önállóan közlekedni. A folyamatot egy közlekedésbiztonsági vizsga zárja, amit jogszabály ír elő” – vezet végig a folyamaton Emese.
„Szinte folyamatosan 50-60 aktív igénylőnk van, tehát akár több évig is kell várni kutyára. De nem az igénylések beérkezési sorrendje alapján döntünk, hanem az a fontos, hogy összeillő párok alakuljanak ki” – veszi át a szót Piros. Nem is való mindenkinek kutya, és nincs is rá szüksége mindenkinek. Általában a fiataloknak, akik tanulnak, egyetemre járnak, dolgoznak, illetve azoknak, akik aktívabb életet élnek, nagyon nagy segítség a vakvezető kutya.
Nyugdíjazás után
Balogh Ádámnak retinaprobléma miatt óvodáskorától folyamatosan romlott a látása, 17 éves korára vakult meg teljesen. A pszichológus fiatalember régóta él együtt vakvezető kutyával, egyetemista korában kapta meg Danát, aki már nyugdíjas, négy hónapja pedig Oktávval járja az útját. Tavaly ajánlottak fel neki egy állást a látásrehabilitációs központban, amely egy épületben található az alapítvánnyal, így ott is besegít. Főleg az új igénylőkkel foglalkozik, elmondja nekik, hogy hogyan lehet együtt élni egy vakvezető kutyával. Ádám úgy tapasztalja, hogy az elmúlt években nagyon sokat fejlődött a társadalom a kutyák elfogadása terén, és ebben szerinte az alapítványnak is hatalmas szerepe van azáltal, hogy informálja az embereket.
,,Én nagyon nem szerettem fehér bottal közlekedni, nekem nagyon sokat segített, hogy hozzám került egy vakvezető kutyus. Gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy önálló életet tudtam kezdeni egy teljesen ismeretlen városban. Nyíregyházi vagyok, Debrecenbe jártam egyetemre, aztán itt, Miskolcon kaptam munkát. Egy egyszerű példa: a botnak nem tudom azt mondani, ha eltévedek, hogy menjünk vissza. A kutya viszont vissza tud vezetni a saját útvonalán oda, ahonnan jöttünk. Ő lát helyettem” – meséli Ádám.
Imádnak dolgozni
Ha pedig valaki amiatt aggódna, hogy a kutyákat akaratuk ellenére kényszerítik munkára, azokat megnyugtatja Piros: „Ha az ember megfog egy hámot, fejest ugrik bele a kutya! Imádnak dolgozni. Van egy belső késztetésük arra, hogy a gazdit boldoggá tegyék. Ők büszkék arra, hogy mennyi mindent tudnak. A hám a munkaruhájuk, amint azt felveszik, tudják, hogy innentől koncentrálni kell. De azt is megtanulja a kutya, hogy ha mondjuk felszállunk egy buszra, és lefektetem, megyünk nyolc megállót, és addig nincs dolga, akkor pihen.
Amikor nincs rajtuk a hám, akkor is elvárjuk a kulturált viselkedést, de akkor szabadon szaladgálhatnak, játszhatnak más kutyákkal.” Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a kutyák 0-24-ben a gazdival lehetnek, ami nagyon kevés kutya számára adatik meg. Piros ad néhány tanácsot, hogyan viselkedjünk, ha vakvezető kutyás párossal találkozunk. „Dolgozó vakvezető kutyának nem cuppogunk, nem nyávogunk, nem simogatjuk, nem nyomunk fasírtot a szájába, nem engedjük rá a saját kutyánkat. Természetesen abban is igyekszünk ismereteket átadni, hogy hogyan lehet valóban segíteni egy vak embernek” – teszi hozzá az alapítvány szakmai vezetője.
A kölyöknevelés és a kiképzés költsége
A vakvezető kutyát ingyen kapják meg a látássérültek, de a mindennapos költségeket ők fizetik. A váratlan nagyobb kiadásoknál segít az alapítvány, ha szükséges. A kölyöknevelés és a kiképzés költségeit teljes mértékben az alapítvány állja, átadásáig körülbelül 2,5 millió forintba kerül egy kutya. Az alapítvány az 1 százalékos felajánlásokból és adományokból finanszírozza tevékenységét, állami támogatás nélkül.
