HANGÉRIEN RIPABLIK
Két temetésre megyek holnap délelőtt. Két olyan ember temetésére, akik nemcsak személyesen hozzám álltak közel, hanem önökhöz is, az olvasókhoz.
De pontosabb, ha az Olvasó szót nagy kezdőbetűvel írom, mert azok, akiket holnap eltemetünk, mind a ketten szerkesztők voltak, vérbeli szerkesztők, akik az Olvasóra nagybetűvel gondoltak.
Igazi régi vágású szerkesztők voltak, akik még szentségnek tartották az újságot, hiszen az újságcsinálás és az Olvasó kiszolgálása volt az életük, és ebben a mércét igen magasra tették: az Olvasókat olyan magas színvonalúan megszerkesztett anyagokkal szolgálták, amelyeknek minőségéből egyikük sem engedett.
Az egyik temetésen Falus Gábort, az egykori Népszabadság rovatvezetőjét búcsúztatjuk a budapesti Farkasréti temetőben. Az ő neve a szélesebb olvasóközönség előtt nem annyira ismert, őt inkább a szakma ismerte, de a szakmában aztán mindenki. Hiszen Falus Gábor (nekünk, barátainak: Gabi) kérlelhetetlen pontossága, lehetetlent nem ismerő alapossága, kemény következetessége és elképesztő memóriája legendás volt újságíró körökben. Gabi szinte az egész életét a Népszabadságnál töltötte, ahová több mint ötven évvel ezelőtt igazolt át a Pest Megyei Hírlaptól.
Falus Gábor temetése szimbolikus módon egy napra esik Benedek István Gábor, azaz BIG búcsúztatásával, akit a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben kísérünk az utolsó útjára. Az ő neve a szélesebb közvélemény előtt ismertebb, mivel újságírói hivatásával párhuzamosan íróvá lett: számos remekbe szabott novella és kiváló regény szerzője. BIG a Magyar Hírlap munkatársa volt 1968-tól, azaz a lap megalapításától kezdve több mint tíz évig, majd dolgozott az Ország-Világnál, a Népszabadságnál, a rendszerváltáskor pedig a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese volt, ahol – ha eddig nem tudták volna, most elmondom – ő fedezte föl az Olvasók számára Bächer Ivánt, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hírlapi tárcaíróját. Az ő szerkesztői érdeme volt, hogy felismerte az akkor még tanárként dolgozó Iván kézirataiban az óriási tehetséget, és fölvette a Magyarországhoz, Iván innen került aztán Tamás Ervin hívására a Népszabadsághoz, amely híressé tette.
Fekete péntek lesz a holnapi, mert ennek a két embernek a halála nemcsak a családjuknak, barátaiknak és kollégáiknak fájdalmas veszteség – az ő halálukkal a magyar sajtó egésze lett szegényebb. Magyarán az Olvasó.
Az az Olvasó, aki egyre inkább magára van hagyatva és hagyva, mert oly sok szennycsatornából ömlik rá a hazugságáradat, hogy lassan megfullad benne. S éppen ahhoz kellenek a vérbeli szerkesztők, hogy az Olvasónak kapaszkodókat nyújtsanak a szándékosan mérgezett, tudatosan szennyezett áradatban.
Nem tudom, hogy ötven év múlva jelent-e majd valamit az a szó, hogy szerkesztő. Nem biztos. De amilyen szimbolikus, hogy egy napra esik ennek a két nagyszerű embernek a temetése, ugyanilyen jelképes, hogy BIG a haláláig volt a főszerkesztője egy olyan zsidó folyóiratnak, amelynek ő maga adta ezt a szépséges címet: Remény.