I’m a streetfighter, basically!, bizonygatta négy éve Chuck Norrisnak Orbán Viktor, miközben a volán mögött ülve kalauzolta Budapesten a megrögzött Trump-rajongó színészt, aki minden valószínűség szerint nem is kételkedett vendéglátója „alapvetően egy utcai harcos” mivoltában, amit imázsformálói is gőzerővel építettek a legnagyobb közösségi oldalra számolatlanul felpakolt videókkal.
Az elmúlt időszakban viszont egyre nehezebb a rettenthetetlen miniszterelnökről esztendők alatt kialakított képet alátámasztani, hiszen mind többször fordul elő, hogy a nép egyszerű gyermeke, a „közülünk való” pózában tetszelgő kormányfőt bizony nem ünneplők és rajongók hada, hanem személyének és politikájának ellenzői várják valahol, s tapsvihar és átszellemült visongás helyett pfujolás, síp- és füttyszó fogadja. Amit láthatóan egyre rosszabbul visel, s bár Prágában a rendkívüli EU-csúcson még torz-kényszeredett mosollyal vonult végig a vörös szőnyegen, azt állítva az egyik újságírónak, azért fütyülnek, mert kedvelik őt, s mert őt támogatják, Berlinben viszont már nem vállalta az újabb szembesülést a Mohrenstrassén, a Hilton Berlin főbejáratával szemben, a Deutscher Dom előtti apró parkban összegyűlt tüntetőkkel.
Autójával inkább a szálloda Kronen- vagy a Charlottenstrasse-i bejáratához hajttatott, ahol nem fenyegette a veszély, hogy a helyi parkolóházból éri verbális inzultus, vagy a Planet Wein borkereskedés, a Cadadia levesező, esetleg Fassbender und Rausch csokoládéboltjának törzsvendégei, -vásárlói fenekedni fognak ellene. Ami, valljuk be, nem éppen utcai harcos tulajdonság, főképpen, hogy tőle tudjuk, ne azt nézzék, mit mond, hanem hogy mit csinál, s tény, a megfutamodás, a hátsó ajtón beslisszolás beszédesebb, mint a melldöngető öndicséret. Ahogyan a propagandavideóknál is többet mondanak a valós történések: a streetfighter máz egy Hintertürmannt rejt.