A XVII. századig Vardø békés, csendes kis sziget volt Finnmark megyében, Norvégia északi peremvidékén, a Barents-tengeren. Az itt élő férfiak halászatból tartották fenn családjaikat, míg a nők a ház körül dolgoztak, a gyerekekről, idősekről gondoskodtak. Miután a nagy viharban a férfiak mind odavesztek, a nők magukra maradtak, és az ő túlélésük is veszélybe került. Az ügyes, öntudatos Kirsti Sørensdatter sokszor kijárt halászni férjével, aki egyenrangú társként bánt vele. Így a talpraesett asszony átvette az irányítást a megmaradt hajók fölött, és nekilátott megszervezni az önfenntartó, kényszerből matriarchális közösséget a szigeten. Míg ők az életben maradásért küzdöttek, a „feminista miniállam” felébresztette a szárazföldi hatalmasságok haragját. A rövid életű emancipációnak végül a babonák és a boszorkányüldözés kegyetlen véget vetettek.
Egészen a középkorig a varázserő, a természeti mágia vagy a szellemvilág megidézése elfogadottnak számított számos kultúrkörben. Az egyre terebélyesedő katolikus egyház aztán hatalmát megszilárdítandó, mindennemű mágiát a boszorkányság címszava alá sorolt és üldözni kezdte azokat, akik nem az ő szabályaik szerint éltek. Rengeteg ártatlan nő esett áldozatul a XVI–XVIII. századig, Európától Amerikáig folyó boszorkányüldözéseknek (lásd még a trieri boszorkánypereket 1581–1593 között, majd száz évvel később a „salemi boszorkányokat”), de akadtak „férfi boszorkányok”, máglyára vetett eretnekek is. Vardø esete azért kivételes, mert egyetlen kis falu összes asszonyát vádolták boszorkánysággal, szisztematikus nőellenes leszámolás volt, és a pereket dokumentálták is.
Északról fúj a gonosz
Sokáig Európa-szerte elterjedt nézet volt, hogy „a Sátán északon lakozik”, és a jeges sarki széllel száll alá, melynek borzongató süvöltését a hajósemberek az ördög hívószavának vélték. A Barents-tengeri útvonalon az Orosz Cársággal kereskedő hollandok körében is elterjedt babona volt, hogy a szélben démonok és más alvilági lények szálldosnak éjjelente. Az északi boszorkányokat okolták minden rossz időjárásért: ők kavarták a forgószelet, küldték a ködöt, villámlást, mennydörgést is szegény tengerészekre. A tengeri mágia legveszedelmesebb művelői pedig a fáma szerint a norvég boszorkányok voltak. Finnmark megye ekkoriban nagyjából 3000 fős, jórészt számi (finnugor eredetű) lakossága ráadásul kitartott ősei tradíciói mellett, nem vették fel a kereszténységet, így hitetlenként a dán királyok keresztes hadjáratainak kedvelt célpontjai voltak, olykor a germán és a skót harcosok is ide indultak boszorkányra vadászni.
Egész Skandináviában terjedtek róluk a rémtörténetek, a Vardø szigetén álló Domen-hegyről azt híresztelték, ott található a pokol kapuja, ahol a boszorkányok szombatonként összegyűlnek és mágikus rituálékat tartanak. Ezt a boszorkányperek vádlottai végül meg is erősítették – hosszas és könyörtelen kínzások után.
Hollóvá változtatta
Három évvel a vardøi férfiakat elveszejtő vihar után, 1621 januárjában a Szent Inkvizíció emberei megérkeztek a szigetre, és valamennyi túlélőt megvádolták boszorkánysággal. A krónikák szerint Mari Jørgensdatter volt az első, aki megtört a kínzások alatt, és beismerte, hogy szenteste éjjelén maga a Sátán látogatta meg. „A gonosz busás jutalmat ígért Marinak, ha a szolgálatába áll. Miután beleegyezett, a Sátán megharapta a bal kezét, a két leghosszabb ujja közt hagyva a jelét. A gonosz, aki magát Saclumbnak nevezte, megparancsolta neki, menjen el Kirstihez, így is tett. Kirsti azt mondta Marinak, induljon Lyderhornba, és hogy gyorsabban odaérjen, hollóvá változtatta őt” – írták a korabeli hivatalos periratokban, melyeket Rune Blix Hagen norvég történész gyűjtött össze.
„Anne Larsdatter elismerte, hogy többször is kirepült a pokol kapujához a boszorkányszombati szertartásra. Elmondta, hogy az ördög csomót kötött a boszorkányok nyelvére, így addig nem tehetnek vallomást, míg úszópróbának nem vetik alá őket” – rögzítették az inkvizítorok, majd őt is összekötözött csuklókkal és bokákkal vízbe dobták, úszópróbára. Aki fennmaradt a felszínen (vagyis nem fulladt meg), annál bizonyítottnak tekintették a boszorkányságot és máglyára küldték.
Kirsti Sørensdatter ezalatt nem is volt a faluban, ám mikor hazatért, őt is elfogták és kihallgatták mint „főboszorkányt”. Végül őt is megtörték: elismerte, hogy egy számi öregasszonytól tanult varázslást, emiatt 1621 áprilisában máglyára vetették. Norvégiában 1663-ig még közel százötven nőt égettek el elevenen, mert életvitelük, gondolkodásmódjuk fenyegetést jelentett a fennálló rendre.
A boszorkányság vádja a nők ellen elkövetett rendszerszintű, társadalmi, vallási és közösségen belüli erőszak epitómájává vált. Világszerte több ezer nőt gyilkoltak meg koholt vádak alapján, akár a rossz termés vagy egy gyermek halála miatt. Történelmi jóvátételként a katalán parlament az idén januárban rehabilitálta a boszorkányüldözések több mint 700 áldozatát, pedig náluk a Szent Inkvizíciónak még csak joghatósága sem volt. A mai napig számos nőjogi tüntetésen megjelenik transzparenseken a „Mi vagyunk az unokái a boszorkányoknak, akiket nem tudtatok elégetni” jelmondat, bár ennek szerzője Tish Thawer népszerű kortárs amerikai fantasyírónő volt. Az ifjúsági irodalomban gyakran szerepelnek boszorkányok, mint emancipált, saját útjukat járó nőalakok. Kiran Millwood Hargrave brit bestsellerírónő The Mercies című regényét épp a vardøi boszorkányperek ihlették, és bár egy letűnt korban játszódik, a kritikák szerint kísértetiesen mai történet.
Ne mondjunk le a fiúkról!
A nőgyűlölet aggasztó fellángolására hívja fel a figyelmet Pascal Engman svéd újságíró, aki beépült az incel (involuntary celibate, azaz önkéntes cölibátusban élő férfiak) internetes szubkultúrájába – ilyen csoportok hazánkban is működnek, hiába is tiltja őket a Facebook, a YouTube vagy a Reddit. Sokkoló tapasztalatairól Engman Femicide címmel könyvet írt, mely a napokban jelent meg angolul. „Egy társadalom számára, mely történelmileg a női jogok és a nemek közti egyenlőség egyik élharcosa, döbbenetes, hogy ma a lakosság számához képest itt az egyik legmagasabb a nőellenes fórumok látogatottsága” – írta Engman. Az internet által felerősített indulatok a való életben is erőszakhoz vezethetnek: egy 2020-as svéd kutatás állapította meg, minél nagyobb egy nő jövedelme és ezáltal a függetlensége, annál valószínűbb, hogy családon belüli erőszak és párkapcsolati bántalmazás áldozata lesz.
Az író az incel mozgalom hírhedt influenszereként említi Andrew Tate egykori brit kickboxbajnokot, aki 11 milliárdos nézettségű videóiban állítja, hogy a nők csak szexre és házimunkára valók, valamint el kell viselniük a nemi erőszakot is, mert engedelmességgel tartoznak a férfiaknak. Engman másik riasztó példája a tavaly hat embert, köztük saját édesanyját, egy hároméves kislányt, majd saját magát is meggyilkoló, 22 éves plymouthi fiatal, Jake Davison, akire a netes fórumokon mártírként tekintenek. „A nők dehumanizálása az incelek számára fontos eszköz: tárgyként, rosszabb esetben célpontként tekintenek rájuk. Úgy gondolják, joguk van megkapni őket, és mikor rádöbbennek, hogy ez nincs így, erővel akarják megszerezni őket, vagy államilag működtetett szexmunkatáborokról fantáziálnak. Saját magukat pedig csaknem annyira gyűlölik, mint a nőket. Sok fiatal srác posztolja az arcképét a csoportokba, azt kérdezve, mennyire visszataszító a külseje (ami miatt nincs barátnője), miután a többiek eldöntik, van-e olyan ronda, hogy meg kelljen ölnie magát. Sokan önmagukban is kárt tesznek, például az arccsontjuk vagy az állkapcsuk eltörésével (bone smashing), mert úgy hiszik, ettől férfiasabb lesz az arcélük.”
Pascal Engman civilként saját alapítványában azon dolgozik, hogy a svéd társadalom ne mondjon le a fiúkról. Szerinte a szélsőséges nézetek és a kiközösítés ellen az olvasás a legjobb gyógyír, mert növeli az empátiát és mérsékli a destruktív viselkedést. „Azoknak a fiúknak, akiknek otthon nem olvas az apukájuk, szükségük van felnőtt férfimintákra, akik értékelik a választékos nyelvhasználatot, az irodalmat, az újságírást, különben úgy fogják érezni, ez nem nekik való” – írja Engman, aki naponta olvas fiának, Benjaminnak.
