Nem csak zsidó történet ez, hiszen gerincességről, lehetetlen helyzetekben való helytállásról, de közben elbizonytalanodásról, újra és újra nekibátorodásról is regél, és a világ iszonytató elaljasodásáról, az ember elállatiasodásáról, a háború hideglelős borzadályáról, amitől megkeményedik a lélek, de szerencsére akadnak, akiké mégsem, és netán még tettre is készek. Bíró nem egészen tizenhét évesen ugrott ki a Miss Saigon címszerepében, a Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas színpadán, ahol vietnámi lányként találkoznia kellett a háború rémségeivel. Képes volt eljátszani, elénekelni a borzongató félelmet, a totális kiszolgáltatottságot, de azt is, hogy ez a gyenge lány öntudatra ébred, és tűzön-vízen át mer szembemenni az iszonytató árral. Ott volt a tekintetében az elszántság, a kezdetben félszeg mozdulatai határozottá váltak, a hangja is harciasan megkeményedett, de aztán újra ellágyult, megmutatva, hogy bármilyen elviselhetetlenek is a körülmények, akármilyen kilátástalanul reménytelen is a helyzet, a megkérgesedés, az érzéketlenné válás nem vezet sehová.
Különös, de akkori, pályakezdő énje egy temérdek szereplős, látványos, nagyzenekaros, hangorkánnal is a nézőket bombázó musicalben, és most a Jurányi Ház kis terében, a Hanna című kétszereplős előadásban bizonyos mértékig „összeér”, rímel egymásra. És közel sem csak a háborús téma miatt, aminek sajnos „alájátszott” az élet. A dermesztően közeli iszonyattól fölerősödtek Szenes Hanna naplójának, verseinek bizonyos részletei; állni a vészben, akár halált megvetően, miközben igencsak igenelni az életet, most hátborzongatóan aktuális téma.
Szenes nevét itthon kevesen ismerik. Izraelben hősként kezelik, több utcát is elneveztek róla. Fiatalon volt szeme meglátni azt, hogy az erősödő fasizmus hová vezethet. Bíró el is játssza a megrökönyödését, zsigeri fájdalmát, amikor egyértelműen kimondva azért nem lehet az iskolai irodalmi kör vezetőségi tagja, mert zsidó. Bár édesanyja nagyon félti – akit szintén a színésznő alakít pár ruhadarab nyílt színen való kicserélésével –, de elengedi az ígéret földjére, Palesztinába, ahol egy kibucban kétkezi munkát végez, hogy fenntartsa magát. Majd a britek kötelékében, ejtőernyős csapattal érkezik vissza Magyarországra, hogy elszántan mentse a végveszélybe került zsidókat. Elkapják, bebörtönözik, halálra ítélik. Kérhetne kegyelmet, de nem teszi.
Az egyik legkiélezettebb jelenet, amikor a smasszer, a rendező Widder Kristóf megformálásában, rideg érzéstelenséggel, mintha nagyvonalúan még valami kis koncot elé dobna utoljára, végigmérve őt, de a lényeget nem látva belőle, kijelenti, hogy kérhet kegyelmet. Pillanatnyi csupán a feszült szünet, amíg végigvillanhat Hanna agyán, hogy vágyna költőként kiteljesedni, szerelmes lenni, élni, magához ölelni a világot, sokat együtt lenni a mamájával. De aztán egyetlen szó tör elő belőle, dacosan, visszautasítást nem tűrően, lenézően, hogy „maguktól?!” És ezzel a sorsdöntő kérdés eldőlt. Akármi is az ára, nem roppan a gerinc, egyenes marad mindhalálig. Nem lacafacáznak, aznap kivégzik a Jurányihoz roppant közeli, Margit körúti fogházban.
A produkciót nyáron a Szentendrei Teátrumban mutatták be, most volt a kőszínházi premierje a Jurányiban, Hanna irigylésre méltóan független személyisége egy minden körülmények között független alkotóműhelybe került. Bíró és Tóth Réka Ágnes dramaturg felkutatták azokat, akik ismerhették a születésekor még Anikónak nevezett Hannát. A dramaturg és a rendező elkészítette a színjátékhoz a szöveget, az ismerősöktől, túlélőktől hallottak is belekerültek. Nem lineáris a cselekményszövés, olykor ugrálunk térben és időben, olykor nincs is a szó hagyományos értelmében vett cselekmény, drámai szituáció, inkább történetmesélés van. Áll Hanna velünk szemben, mondja és mondja a magáét. Amit megtagad az emelt hangú vallatójának, azt elbeszéli nekünk. Ilyenkor nincs jelenet, közlés van. Tapasztalatok átadása. Ha ezt olyan átélten sikerül előadni, hogy szinte ott érezzük magunkat az események helyszínén, ha az elmeséltek valósággal megelevenednek bennünk, akkor nem hiányzik a szigorúan vett drámai szerkezet. A gyakran igencsak erős szöveg, a színésznő felfokozott állapotba kerülése sokszor nem teszi szükségessé a szituációkat. Olyan ez, mint amikor valaki monológot, vagy éppen dalt ad elő. És Bíró musicaleken, vagy éppen a Budapest Klezmer Bandben való fellépésein, a gyerekelőadásain edzetten, de említhetném a párja, Födő Sándor által szerzett Kaddis nagyszabású zenekompozícióját, igazán tudja, hogy egy dal, vagy akár egy vers, ha úgy adják elő, önmagában kis dráma lehet. Ennek ellenére időnként ezeknél az elbeszélő részeknél nem érzem a karizmatikus erőt, kicsit ki-kikapcsolok, majd újra magával ragad a produkció. Pető Kata látványa pofonegyszerű és remek. Komáromi Róbert festői világítása megsokszorozza a hatását. A színt egy hatalmas fa gyökere uralja, amit felakasztottak a mennyezetre. Ott lógnak előttünk a kitépett gyökerek, közszemlére teszik a megsemmisített életet. Papírfecnik is hevernek itt-ott, mintha rögzített gondolatok, versek szétszaggatott mementói lennének. A háttérben cselló, akár a művészet megtestesüléseként, amin Widder, aki több szerepet is kiválóan alakít, időnként Födő fájdalmasan szép zenéjét játssza. Ez a zene nem csak megidézi a borzalmakat, sokszor gyógyítóak, felmagasztosítóak a dallamok, felülemelkednek a „mai kocsmán.” Hanna, azaz ilyenkor inkább Eszter, néhányszor énekel is, óriási beleéléssel, és csipetnyi brechti elidegenítéssel, mert az előadás azonkívül, hogy tanúságtétel, finoman azért tanmese is, hogy valamennyire próbáljunk okulni a történelemből, mert lám-lám, a nem túl rózsás jelenünk is mutatja, hogy ha tagadjuk, ha nem, az bizonyos mértékig ismétli önmagát. Emiatt például manapság megint megnőtt a kereslet az életveszélyt is vállaló hősök iránt. Egyenes gerincűekből, nyílt sisakkal kiállókból pedig mindig ordítóan hatalmas volt a hiány.
Szenes Hanna kurta élete abszolút megismerésre méltó. A Szabadesés több szólamban alcímű produkció fókuszba állítja őt nekünk. Miközben ott a helye, az előadásnak esze ágában sincs szobortalapzatra állítani. Ő is fél, sőt retteg, de képes felülemelkedni rajta. Inkább a szerelmével sétálna, mint harcolna. Élne semmint meghalna. De vészkorszakban, rút korszakban tudta, mit kell tennie. Jó lenne azonban, ha már csak egy régmúlt kor dicső példájaként tekinthetnénk rá!
