Paks 2 végre (?) megépül – mondta a miniszterelnök a héten a parlamentben - indokolatlannak tűnő optimizmussal annak fényében, hogy a 2014-ben aláírt szerződés, illetve az akkori ígéretek alapján 2023-ban már termelnie kellene az első új blokknak. Most úgy áll a dolog, hogy esetleg, talán, a (kormány szemszögéből) legjobb esetben az első kapavágás történhet meg a reaktorépítés ügyében jövőre, de sokkal valószínűbb, hogy még az sem.
„Felkérem a baloldali pártokat, hogy ne akadályozzák a magyar atomipar fejlesztését” – tette még hozzá a kormányfő, akaratlanul is rátapintva a probléma velejére. Merthogy itt van az egyik kutya elásva - mármint nem a baloldalnál, hanem a magyar atomiparnál. Az Orbán-Puytin atompaktum nyolc évvel ezelőtti megkötése óta az derült ki teljes egyértelműséggel: olyan, hogy magyar atomipar, nem létezik; nincs meg sem a hazai gazdaságban, sem (továbbá) az államigazgatás bármely szintjén az a technológiai tudás és szervezési illetve menedzsment-képesség, amely egy ilyen volumenű nukleáris beruházás végigviteléhez szükséges. Eleinte az volt a mondás, hogy a hazai ellenzék áskálódása nyomán „Brüsszel” hátráltatja a projektet különféle vizsgálatokkal (tényleg megvizsgálták, nem ellentétes-e az uniós szabályokkal az orosz Roszatom tender nélküli megbízása, és az állami támogatásból történő finanszírozás, majd végül átengedték a bővítést, bár a bizottsági engedékenységgel kapcsolatos korrupciógyanút azóta sem sikerült eloszlatni). Az utolsó uniós eljárás azonban 2017-ben lezárult; azóta pontosan annyi történt az építkezéssel kapcsolatban – évente átlagosan 100 milliárdért – mint előtte: semmi. Ha a baloldali pártoknak lenne erejük a magyar állam történetének legdrágább beruházását nyolc, vagy akár csak öt éven át blokkolni, akkor valószínűleg választást nyerni is tudnának, de ez csak politikai mellékszál, nem tartozik a lényeghez. Valójában még a háború, és az abban megmutatkozó elképesztő orosz nukleáris felelőtlenség sem (ágyúval lövik és a kontinens zsarolására használják Európa legnagyobb atomerőművét, ami önmagában is elegendő ellenérv kellene legyen mindenfajta orosz részvételű magyarországi atomtervvel szemben).
Merthogy a lényeg egyrészt az, hogy az orosz energiától való függőségünket, ami pillanatnyilag az EU és benne Magyarország első számú politikai és gazdasági kockázata, döntő hatással mindenre, ami mostanában fáj nekünk, a forintárfolyamtól a rezsiszámlákig, biztosan nem lehet enyhíteni egy orosz pénzből, orosz közreműködéssel létesítendő, orosz üzemanyagot használó atomerőművel. Másrészt pedig az, hogy ezt a fajta kísérleti, Európában még soha ki nem próbált reaktortípust – az orosz és az EU-s szabványok, munkakultúra és biztonsági normák inkompatibilitása miatt – a szabályok megerőszakolása nélkül Magyarországon nem lehet sem engedélyezni, sem felépíteni.
Eddig nyolc évet vesztegettünk el a sosem lesz atomerőműre várva – ahhoz, hogy továbblépjünk, nem a „baloldallal”, hanem az illúziókkal kellene végre leszámolni.