Bízvást mondhatjuk, hogy a magyarság leghíresebb nyughelyeinek egyike a kolozsvári Házsongárdi temető, ahol Illyés Gyula – naplója szerint – 1942. június 7-én járt.
„A románok kitették az első sorokból, a főútvonalakról a magyarokat, és saját halottaikat tették oda… Az egyik kripta bejáratán szabályszerű ügyvédi táblát látok, szokásos zománcosat; látszik, hogy a városi lakás kapujáról szerelték át ide… Aztán nézzük Bölöni Farkas síremlékét, csak a karcsú, magas oszlopot, mert a tetején levő mellszobor benyúlik a fák lombja közé, a levelekkel becézteti magát; tán ez a legszebb síremlék, amit eddig láttam.
Már lefelé menet egy kis tűnődés az igazi, hamisítatlan balkániságon, azon, ahogy a város átmeneti urai a főútvonalakon eltávolították a régi százesztendős sírokat, s a maguk hangos síremlékét rakták oda. Megindító, mint minden félresikerült, ízléstelenségbe csúszott naiv erőfeszítés. Mennyire megmutatja az embert.”
Három év múlva, ahogy először a szombathelyi Életünkben 1965-ben közölt Szétlőtt temető című versében megírta, Ozorán még szomorúbban tapasztalhatta ezt: „A temetőt se kímélték a harcok. / Akna érte a mohos angyalarcot. / Láb nélkül függ fáján az Úr fia. / Csuklótlanul imádja Mária. / Végítélet volt. Szétrobbant a kripta. / Víz surran, fény kukkant kérdőn a sírba. / Hol a halott? Nincs lélektelenebb / romhely ennél, nincs reménytelenebb!”
