Hogy ma itt vagyok, s résztveszek a Színház- és Filmművészetért Alapítvány egyetemének szenátusi ülésén és mint az egyetem Doktori Iskolájának vezetője szót kérek, a Kancellár úrral e tárgyban folytatott levélváltásomnak köszönhető. Idézek Kancellár úr még júniusban kelt leveléből: „…úgy gondolom, hogy az Egyetem ügyeivel és jövőjével kapcsolatos párbeszéd legfontosabb testülete, egyben az egyetemi autonómia letéteményese immár az újonnan felálló Szenátus, melynek rendes tagjaként várjuk az Ön aktív közreműködését és javaslatait is.”
Én e testület döntéseiben soha, semmilyen formában nem kívántam, s nem is kívánok részt venni: tavaly szeptember 1-én éppen azért mondtam le szenátusi tagságomról - az SZFE akkori, legitim szenátusának valamennyi tagjával együtt -, mivel azon a napon befejezett ténnyé vált, hogy az SZFE-t erőszakkal kisajátító hatalom által létrehozott Alapítvány, illetve az általa kinevezett kuratórium olyan Szervezeti és Működési Szabályzatot (Rendet) foglalt írásba, amely megfosztotta az intézmény demokratikusan megválasztott szenátusát legfontosabb jogosítványaitól: a hatalom ezzel lezárta a 155 éves SZFE autonómiájának felszámolási folyamatát.
Ilyen előzmények után kellemetlen meglepetés volt számomra, hogy az idén júniusban megalakult szenátus első ülésén a „hiányzók” között az én nevem is ott szerepelt, miként ez egy, az ülésről készült fényképen látható digitális tábláról jól leolvasható. Ekkor levelet írtam Kancellár úrnak, amelyben nevem megkérdezésem és beleegyezésem nélküli szerepeltetése miatt felháborodásomnak adtam hangot.
E levelemben azt kértem Kancellár úrtól, járjon el, hogy a DI új-szenátusi képviseletét delegálás útján oldhassuk meg. El kell ismernem, Kancellár úrnak igaza volt, amikor felvetésemre a következőket válaszolta (idézem): „…A Doktori Iskola jövőbeni képviseletéről (…) nem velem, nem a kulisszák mögött, hanem demokratikus keretek között, a Szenátusban lehet a leghatékonyabban egyeztetni. Szenátorként ráadásul Önnek joga és lehetősége van ilyen tartalmú napirendi pontot javasolni, és így szenátusi keretben megvitatni egy esetleges SZMR módosító javaslatot a Doktori Iskola képviseletének tárgyában.” E mondat lényegében igaza van Kancellár úrnak, tehát az immár sokadik alkalommal módosított, csiszolgatott, hogy ne mondjam – ad analogiam Alaptörvény - gránitszilárdságú SZMR-ben szerepel szenátusi jelenlétem átruházhatatlanná betonozása.
Hogy a helyzet világos legyen: én mindaddig szeretném a Doktori Iskolát vezetni, ameddig a fokozatszerzéshez hozzá nem segítettem azokat a doktoranduszokat, akiket a vezetésemmel működő DI-ba felvettünk. Ezért azt kérem ettől a testülettől, hogy akként módosítsa az SZMR-t, hogy engem mint a DI vezetőjét mentsen fel a jelenleg érvényben lévő, „átruházhatatlan szenátusi tagság” kötelezettsége alól. Önöktől kell ezt kérnem, hiszen most már tudom, hogy ez a szenátus az a testület, amely hivatott dönteni ebben a kérdésben.
Hogy az SZFE-n mely pozíció, vagy mely intézkedés legitim és ki, illetve mi legitim a „modellváltott” SZFE-n, nem itt megvitatandó kérdés, hosszú, részben már lezárult bírósági perekkel ékes története van ennek, s hol vagyunk még a végétől. Amikor majd nyilván Strassbourg-nak kell kimondania a végső szót, borítékolható, hogy az európai jogrendet sértő egyetemi autonómia-lerombolásokat el fogják ítélni; ez persze a CEU ügyében is tudható volt, hogy így lesz, meg is született a CEU elüldözése miatt a magyar államot elmarasztaló ítélet, de hát tudjuk, mennyit ér ez a jogorvoslat évekkel a rombolás után: oszt jónapot! Hiszen az SZFE esetében az a törvényi háttér, amelyre előszeretettel, mintegy ultima ratio-ként hivatkoznak a kuratórium tagjai és az egyetem vezetői, mindössze annak a folyamatnak egy apró állomása volt, amelynek során egy gátlástalan és cinikus hatalom legitimálja az igazságtalanságot, a mohó szerzési- és bosszúvágyat, vagy akár a legégbekiáltóbb igazságtalanságokat is. Csak egy dolgot nem tud elérni egyetlen, mindent maga alá gyűrő teljhatalom sem, sem törvényben elrendelni: morált adni szörnyű törvényeihez. Az SZFE-t alapítványba kényszerítő törvény ilyen, immorális törvény, egy több mint másfél évszázada működő, patinás felsőoktatási intézmény értékeinek felszámolására hozta meg a magyar parlament kétharmados többsége – „a 165 bátor ember”, akik közül senki, de senki nem látott kifogásolnivalót ebben a világszerte felháborodást keltett törvényben.)
És akkor még néhány szót szeretnék mondani erről a szenátusról, amelynek tehát jelen pillanatban még – remélem, már nem sokáig - teljes jogú tagja vagyok.
Ha most végignézek Önökön e teremben, kiváló HÖK-ös tanítványaimon és két egykori színházi szakemberen kívül majdnem csupa ismeretlen arcot látok. Felteszem kérdést: ismerik ezt az egyetemet, amelynek legfőbb, döntéshozó testületében ülnek? Nem az épületekre gondolok, azokat lehet, hogy bejárták már. Bár a Vas utcát kiürítették, az Ódry Színpadot és a Padlást felszámolták, a Szentkirályi utcából a filmeseket kitették (mármint a leendő hallgatókat, hiszen az eddigiek, ki tudja, miért, szinte mind egy szálig inkább az „önképzőkör”-i FreeSzFE-t választották a frissen, pazarul felszerelt volt DunaTV-székház helyett). Önök persze hogy nem ismerik, egyszerűen nem is ismerhetik az egyetemünket. Hadd tegyem hozzá: a legnagyobb baj az, hogy fogalmuk sincs arról, mit jelent itt, az SZFE-n tanítani. Amikor én 1995-ben először beléptem ide – akkor is már húsz év tanári múlttal -, heteken át órákon ültem, bekéredzkedtem Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Huszti Péter óráira és tanultam. Tanultam az SZFE-n tanítani. A genius loci megismerésére talán sehol nincs akkora szükség, mint ebben a több mint százötven év hagyományát tavaly szeptemberig sikerrel megőrzött felsőoktatási intézményben.
Őszintén csodálom – kicsit bizony irigylem is – azt a magabiztosságot, vagy inkább nevezzük megfellebbezhetetlen tudásnak?, vagy egészséges önbizalomnak? -, amelynek birtokában Önök itt vannak, szenátusi tagok lettek, az egyetem ügyes-bajos ügyeit intézik, és tanítanak. Szenátorok az SZFE szenátusában, Enyedi Ildikó, Máté Gábor, Novák Eszter, Balázs Gábor és a többiek helyén ülnek. És nyilván odaállnak majd a katedrára Földényi F. László, Báron György, Kárpáti Péter, Bagossy László helyére. Hát, sok sikert!
De azért nagyon szeretném tudni, hogy egyetlen pillanatra sem merült fel Önökben az elmúlt hónapok során, hogy ezt talán mégsem kellene megtenni, hogy talán mégsem jó ügyet szolgálnak? Azon sem gondolkodtak el, hogy esetleg mégis azoknak van igazuk, akik a túlzás nélkül világméretű tiltakozás keretében azt mondták és mondják itthon és külföldön, hogy az SZFE kisajátítása, az egyetem autonómiájának hatalmi szóval történt megszüntetése nem helyes, sőt, elítélendő? Hogy az egész folyamat erkölcsileg vállalhatatlan, és így vállalhatatlan az Önök szerepvállalása is abban az eseménysorban, amely az alma mater-üket védeni akaró hallgatók részéről tavaly szeptemberben egyetemfoglaláshoz, illetve a szenátus valamennyi tagjának lemondásához vezetett? Az SZFE elveszítette legjobb oktatóit, rengeteg hallgatóját elüldözték: nem gondoltak soha arra, hogy ez nem helyeselhető, hogy ilyesmi diktatúrákban szokott előfordulni?
Azt hiszem, talán azt sem gondolták végig, hogy ha a színházi felsőoktatásért felelős döntéshozók, a terület felett hatalommal rendelkezők kifogása a 150 éves SZFE ellen valóban az lett volna, hogy mi nem voltunk elég nyitottak, eléggé el- és befogadóak, tehát eljött az idő, hogy a fennálló képzési rend helyett az SZFE-n más típusú képzéseket, gazdagabb választékot kell kínálni, akkor miért nem alapítottak egy új, saját, az általuk vágyott értékeket képviselő színház- és filmművészeti egyetemet? Pénz, paripa, fegyver nyilván lett volna erre! Tisztában vannak Önök azzal, hogy a szakindításhoz, szakfelelősséghez, intézet- és osztályvezetéshez szükséges, akadémiai fokozattal rendelkező tanárlétszám töredéke sincs meg most ezen az alapítványi „egyetem”-en? Hogy csak bűvészkedéssel, törvények és jogszabályok testre szabásával lehetne megfelelő színvonalú oktatógárdát prezentálni egy szakmai, ellenőrző látogató bizottság számára? Persze egy akkreditáció végigvitele nagyon munka- és időigényes feladat lenne, ennél sokkal egyszerűbb megoldás elfoglalni a mások által kidolgozott, mások által akkreditációképessé tett egyetemet, miután elüldözték azokat, akik az érdemi munkát elvégezték – Balázs Gábort, Upor Lászlót, Bagossy Lászlót, Novák Esztert, Schulze Évát, Csató Katát, Enyedi Ildikót, Báron Györgyöt, Földényi F. Lászlót, Kárpáti Pétert, Németh Gábort, stb., stb. -, és beülni a helyükre. Nagyon szeretném tudni, hogy ez milyen morális háttérrel, hogyan vállalható?
Miért nem hagyták tovább élni – ahogy sokszor elhangzott: tovább pusztulni - ezt a hüllőkeltetőt, ezt a „pusztulat”-képzőt, hogy az egyébként DI-nkban néhány éve fokozatot szerzett Cseke Péter cizellált stílusú meghatározását idézzem. Azt a „romhalmaz”-t, ahol például én is immár évtizedek óta tanítom – pardon, nyilván: mételyezem, rosszra nevelem - a hallgatókat. Én, akit nem kisebb tekintély, mint a kuratórium elnöke, Vidnyánszky Attila úr bélyegzett meg tavaly szeptemberben, megfellebbezhetetlen ítéletként kihirdetve, hogy nekem ő soha nem tudná elmagyarázni, mi a nemzet, a haza, a kereszténység, mivelhogy én alkalmatlan vagyok arra, hogy befogadjam az ő gondolatait. Azt hiszem, éppen ideillik egy mondat Cserhalmi György nemrégen megtartott MMA székfoglalójának egy mondta: „Isten ne adja, hogy ebben a hazában újra bizonyítani kelljen, hogy ki a jó hazafi.” (Igazán csak zárójelben jegyzem meg, hogy nyilván elkerülte a figyelmemet, de nem emlékszem olyan SZFE-közleményre, vagy egyéni nyilatkozatra, amelyben az egyetem új vezetése, vagy munkatársai, vagy Önök közül bárki is visszautasította volna ezt, a kollégájukat ért, nemtelen támadást.)
Zárszóként ismét Cserhalmi György MMA-székfoglalójából idézek abból a részből, amikor az SZFE-vel történtekről beszélt. Kérem, gondolkozzanak el e nyilván Önök által is tisztelt, nagy művész szavain – sine ira et studio: „Ez egy rossz út rossz állomása, amely nem csak a jövőnkre hoz szégyent, hanem a múltunkra is, a jelent pedig elviselhetetlenné teszi.”
