Szakadék
Indul a két sereg egymás ellen, tombol a lárma.
Elhal az emberi szó, elsüketülhet az ész.
Nem hallatszik más, csak a dicsvágy végtelen átka.
Széles az árok, amin átrohan esztelenül.
Mind, amit éberen őriz a kincstár, veszti a fényét.
Hátrahagyott maradék, megfakul épp neve már.
Elhever ágyán, nyugszik az őr, miután kiterített.
Szolgáljon most más, máglyán éghet az érv.
X.
Nem a bevonulás lesz a dicsőség pillanata.
A lábak, melyek romok és holtak felett átlépnek,
keresik majd a megfelelő pozíciót,
a megmaradt falakra és háztetőkre
új őrök sétálnak fel, tekintetük a parancsnak
megfelelően körbepásztáz, hogy üresre nézze
a behódolt, gyanakvó teret, aztán elunatkozik.
Nem a diadalmas zene lesz a győzelem hangja,
a fekvő, meggyötört hangszert újra felhangolják,
és a zajtalanság parázsló uralmát felszítja
a még tanácstalanul visszhangzó, keresgélő rezgés.
Nem a történetírás lesz a dicsőség,
mikor elmesélik nagyságunkat,
latba veszik a hősi veszteséget,
a személy, az arc, a jellem mint glória
teremtődik meg a győzelem szentjén,
az ének dicsősége még csak szavak
ritmikus rendje lesz, a hangzó történet,
a végső rend kitartó csöndjén.
A menyegző még szükség lesz csupán,
a díj, a beért kalász learatása, a harci szellem
egy más, jótékonyabb, szebb kiélése,
a maradt erő, a fölgerjedt ijedtség lohasztása,
nagy ünnepünk az egységnek címezve,
hogy halálunkkal nem sikerült,
hát életünkkel szolgáljuk mostantól az igazságot.
A dicsőség nem lehet a hazatérés,
holott tömegek fogadnak és éljenzik
tetteink nagyságát, kész a birodalom,
mely sohasem lehet kész, visszavonulhat
a hadsereg, mely győztesen került ki
minden harcból, és nem maradt ellensége.
Kész, kész, amiért felnőttem,
lábam előtt az eltört pohár,
fogam között a mámor,
körülöttem a győztes hadosztály
lábam előtt a fekvő ellenség, a megégett zászló,
dicsőség a séta az elfoglalt városban,
az imbolygó, fáradt test túlhaladta célját.
És akkor hogyan tovább?
Kard és hüvely
Immár zászlónk nyugszik a raktár ősanyaméhén.
Emlékeztet a nagy, dicstelen, árva kudarc.
Győztünk, mégis a kard most ostoba ékszer a porban,
csorbul az élen a fény, barnás rozsda ma már.
Kong üresen csak a fém, nem villan, koppan a vért.
Fojt ez a múlt viadal. Űr van a nagy folyosón.
Holtsereg árnya borítja be ágyam, szürke az arcuk,
vádló, hallgatag érc. Kardomon alvad a vér.