Választhattam, vagy lerakom az állampolgársági vizsgát, vagy igazolom hiteles okirattal, hogy elsajátítottam a magyar nyelvet és kultúrát. Vagyis van papírom arról, hogy hallottam már Babitsról és a mohácsi vészről, tudnám folytatni a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű műdalt. (Tán még azt is tudom, hogy mi a különbség a népdal és a hasonló szerzemények között.) Az egyik felem puszta kíváncsiságból választotta volna a vizsgát, furdalta az oldalam, hogy vajon mi lehet a vonatkozó tankönyvben, mi teszi igazából a (papírral is rendelkező) magyart, amit majd szigorú tekintettel kérdeznek majd ki a jeles napon. A másik, kényelmesebbik felem viszont ordítva követelte, hogy ne dobjak ki csak úgy tizenkét iskolai évet, főiskolát és egyetemet, mutassam csak be az okmányokat, és lépdeljek tovább az állampolgárság felé.
Őszintén szólva, kissé mindig szégyelltem az érettségin nyújtott teljesítményemet. Matfizes létemre a mateket és a fizikát még vállalható érdemjeggyel pipáltam ki, de a többit… Kezdjük azzal, hogy soha nem megyek át a román írásbelin (szerencsére akkor még nem volt szóbeli), ha nem lehet puskázni. A két felügyelő tanár úgy lehetett vele, hogy nem fogják megnyomorítani az egyetlen magyar osztályt, így szemet hunytak a dolog felett. Ráadásul, amikor mi írtuk a magyart senki sem volt a színromán Eminescuban, hiszen a román osztályok ekkor pihentek. Bennem pedig, aki szó szerint végigbukdácsolta a gimnáziumot a „haza” tantárgyából – csak azokat a kötelezőket olvastam el, amelyeket már lefordítottak magyarra –, volt annyi becsület, hogy nem akartam jelesre puskázni, elég volt nekem egy tisztességes átmenő jegy. Végül hatost kaptam (eggyel az átmenő jegy felett a tízes rendszerben).
A magyart viszont bánom. Matek-fizika osztály voltunk, mert egész Románia úszott a reál tantárgyak bűvöletében, a huszonkétmillió mérnök országa voltunk, így a humán tantárgyakat amolyan levezetés gyanánt oktatták (kivéve a „haza” nyelvét és irodalmát). Szegény jó magyar tanáromba, aki áldott jó lélek volt, és igen becsületes pedagógus, semmiféle előadói véna nem szorult. Lágy és duruzsoló hangjától (még a reformkor költészetét is inkább elbúgta) egyszerűen elaludtunk. Talán úgy volt vele, hogy egy diktatúrában ő nem fog erélyeskedni, legyen ez az ő tiltakozása. Ráadásul már akkor sem a kötelezőket imádtam olvasni, így bizony elég csehül álltam az anyaggal. Alig tudtam valamit arról, ami végül napi foglalatosság lett. Hiába hangsúlyozta ki Réka, a 36 fős osztály egyetlen tagja volt, aki bölcsészkarra kívánt felvételizni, a tételek felolvasásánál Radnóti eclogájának hexameterét, nem sokat értem vele. Kénytelen voltam hasalni valamit a háború borzalmairól. A mellébeszélés végül hetest ért, gyenge közepest. Ez állt az érettségi bizonyítványon, az egyetlen osztályzat, ami miatt legszívesebben újrajártam volna a minden ízében gyűlölt líceumot. És ezt kellett bemutatni. Kezdjem ezzel az új életem? Ezzel a régi csőddel? De hát honnan szerezhetnék új jegyet, vagy inkább új múltat? Ezekre kellett elfogadható választ találnom.