Hűvösebbek a napok, egyre többször ébredünk arra, hogy a szemközti szőlődomb íves tetejét ködpára vonja be. Itt-ott még kéklik a frankos, de a fehér fürtök már elhagyták e helyet: lenyesett kocsányaikat óvón ölelik a rozsdásodó levelek, mintha a pucérságukat akarnák illendőn eltakarni a világ elől.
Gumicsizmával csapatjuk a sarat, a kutyák miatt menni kell, ha esik, ha fúj. Legfeljebb szorosabban húzzuk magunkra a széldzsekit, amelynek nagy zsebei megadóan rejtik el a két pórázt, telefont, miegyebet. Elhagyatott mandulafát találunk az egyik földút mellett, a bársonytapintású szürkészöld burkok megrepedve néznek az ég felé, rejtekükből aranybarnán mutatják magukat az ovális csonthéjasok. A fűben szanaszét hevernek a kipottyant, érett szemek, párat felszedünk, a nagy zsebben minden lépésnél halkan ütődnek össze hegynek felfelé. Leereszkedve, a lótrágyával pöttyözött réten újabb kincsekre lelünk, rózsaszín lemezkével rovátkolt mezei csiperkére, lapulevelekre hullott édes ringlóra, harsogóan lédús almára és vadsóskára, ami negyedszer, ötödször bontja idén a konyhakertinél vastagabb, savanykásabb leveleit.
Bogarászok a fűben, megvillan a kezem, egy pillanatra meg is áll. Enyhe szomorúsággal állapítom meg, hogy egyre jobban hasonlít a nagyanyáméra. Nem szégyellem, hogy ilyen, noha titkon persze én is szeretnék gyönyörűen manikűrözött körmöket, finom, zongorista ujjbegyeket, s persze porcelánfehér bőrt, amelyen nem sejlenek elő, igaz, még halványan, de azért konokan és elszántan az apró májfoltok.
Hiába dörzsölöm citromlével, körömkefével, a föld nyoma ott van a kezemen. Bármilyen kerti kesztyűben küzdök a szőrös disznóparéjjal, cincálom a tarackot, irtom a parlagfüvet, s próbálok harcolni a hosszú gyökerű csalánnal, mintha rostjaik, tüskéik, a szárakon megbúvó sárrögeik áthatolnának a szövet résein, hogy aztán kontrasztokkal rajzolják ki a bőröm másképp szinte láthatatlan vonalait. Már értem, miért volt nagyanyám keze mindig egy kicsit cserepes, piros, göbös és gyűrött, s miért láttam „durvának” akkor is, amikor a tehén lágy tőgyéből facsarta ki a tejet, vagy amikor a gyöngyházkötésbe burkolt imakönyvet tette a kis fekete lakktáskájába, mielőtt a templomba indult. Kesztyűt csak ritkán hordott. Télen is csupasz kézzel kavarta a moslékot, seperte a járdát, hozta fel a savanyított káposztát a kamrában lévő nagy fahordóból.
Nagynak láttam a kezét mindig, egészen addig, míg a régóta üres házból egyszer csak elő nem került egy kis karton doboz, benne egy finom, puha, barna bőrkesztyűvel, aminek illatában furcsa módon keveredett össze a naftalin, a pamutbélés, a papír és valamilyen olcsó kölni illata.
Felpróbáltam, de nem volt kényelmes. Az anyag úgy szorította az ujjaimat, mintha valamiféle ötrekeszes satuba toltam volna bele őket. Visszazártam és eltettem a dobozt. Nem kell külön emlék annak, ami mindennap ott van a szemeim előtt.