Hasonlatos volt az ifjú Orbán Viktor ahhoz az orvostanhallgatóhoz, aki kizárólag azért vesz anatómialeckéket, hogy ismereteit majdan szervkereskedőként kamatoztathassa. Olybá tűnik, mintha miniszterelnökünk is abból a célból szerzett volna jogi diplomát a Bibó István Szakkollégium tagjaként, hogy a távoli jövőben egy egész jogállamot lebonthasson, autokratikus törekvéseinek pedig a jogszerűség látszatát kölcsönözhesse.
A 2010-ben teljhatalomhoz jutott Orbán hamar megtagadta a hatalmi ágak szétválasztásának alkotmányos elvét, illetve az igazságszolgáltatás függetlenségének követelményét. Először köztörvényes ügyek jutnak eszembe. A vörösiszap-katasztrófa után maga a kormányfő jelentette be a törvényhozásban a felelősök letartóztatását, mire az Országgyűlésben tapsvihar tört ki. (Nem tudom elhessegetni az asszociációt: a „hosszú kések éjszakáját” követően a Führer is a német parlamentben jelentette be a bírósági eljárás nélküli leszámolásokat, mire a megrettent képviselők ugyanígy vörösre verték a tenyerüket!) A Marian Cozma-gyilkosság ügyében született jogerős ítélet kapcsán pedig Orbán „a nép igazságérzetére” hivatkozva próbált nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatásra az általa túl enyhének tartott verdikt miatt. Félreértés ne essék: eszem ágában sincs mentegetni a bűnösöket, pusztán a végrehajtó hatalom fejének szereptévesztésére hívom fel a figyelmet.
Ezek az ügyek persze eltörpülnek a magyar közjogi rendszerben tizenkét esztendő alatt tett szándékos károkozáshoz képest. A konszenzus nélküli Alaptörvény létrehozásának és főleg negyedik módosításának korántsem csupán az volt a célja, hogy Orbán Viktor leválthatatlan legyen legitim választások útján. Jókai írja: „Az ördög nem dolgozik száz percenten alul.” A hatalom kizárólagos birtoklására való törekvésen túl fontos szempont volt a rezsim számára az uniós pénzek lenyúlásának, baráti kezekbe juttatásának jogszerűvé tétele is. A Fidesz jogvégzett elnöke kitűnően improvizált, ha a klientúra-építés érdekében törvényeket kellett kijátszani. A hatalom ellenőrzésére hivatott, ám Orbánhoz lojális szervezetek képviselői pedig széttárták a karjukat, mondván: tehetetlenek, hiszen kenyéradó gazdájuk cselekedetei az Alaptörvény keretei között maradnak! Ez a stratégia olajozottan működött a Merkel-érában, hiszen a volt kancellár asszony tétlenül nézte a magyarországi jogállam leépítését csakúgy, mint az európai adófizetők pénzének elsíbolását hazánkban.
A széljárás azonban most megváltozott. Elege lett az EU-nak abból, hogy az általa folyósított milliárdok nem jutnak el a címzettekhez, vagyis a szegénységünket, lemaradásunkat csökkenteni hivatott felzárkóztatási támogatások kézen-közön elfolynak Orbán oligarcháihoz. A hazai igazságszolgáltatás függetlenségét az EB máris megkérdőjelezi, amiért nem lép fel e szemérmetlen rablás ellen. Bár égető szükségünk lenne az uniós pénzre, jómagam szkeptikus vagyok a folyósítást illetően mindaddig, amíg a legfőbb ügyészt Polt Péternek hívják.