Amikor először bejelentették a rezsicsökkentés csökkentését, beletelt egy kis időbe, míg sikerült helyesen értelmeznem ezt a szókapcsolatot. Csökkentik a csökkentést, kisebb lesz, már tudniillik a csökkentés: tehát többet kell fizetni ugyanazért.
2013-ban vezette be a fideszes-KDNP-s kormány az energia és a közműszolgáltatások hatósági árát, ezt nevezték el akkoriban rezsicsökkentésnek. A csökkentés jó dolog, ha az árra vonatkozik. Örül az ember, ha kevesebbet kell fizetnie. Van a rezsinek egy, úgymond, reális ára, de a nép jóságos vezetői ezt lecsökkentették, így mi, a magyar emberek kevesebbet fizetünk, mint kéne.
Amikor éppen a rezsicsökkentés kilencedik évében megemelkedtek a világpiaci árak, és a hazai hatóságiakat is megemelték, jött a nagy kérdés: minek is nevezzék az új jövevényt. A legnagyobb dilemmába kétségkívül Németh Szilárd került, ő ugyanis hivatalos megnevezése szerint a rezsicsökkentés fenntartásáért felelős kormánybiztos. Felelős kormánybiztosként először a rezsicsökkentés korlátozásáról beszélt, de ez nem hangzott jól. Jóságos kormányunk nem korlátozza az embereket, az ilyesmi a baloldaliak sunyi trükkje lehetne csupán.
Így született a megoldás. A rezsicsökkentés csökkentése dallamos, jó is hangzik ezzel a tőismétléssel, műveltebbeknek: figura etimologicával. Aztán hogy mennyivel fizet többet a magyar ember a csökkentett csökkentés után az energiáért, az majd kiderül, ha megjön a számla. Vagy akkor se, hiszen a magyar ember nem olyan jó a számolásban, és előbb elhiszi, hogy Gyurcsány, Soros és a hazai NGO-k miatt drága az áram, minthogy rájöjjön arra, hogy a magas ÁFA miatt ezen csak ő szegényedik, de a csökkentést csökkentő jóságos állam a legkevésbé sem.
A valóságot ugyanis ritkán érzékeljük a maga nyers realitásában, legfeljebb akkor, amikor megérintjük a forró, vagy a csökkentett csökkentés után hideg fűtőtestet. A legtöbb dolgot a nyelv közvetítésén keresztül értelmezzük. Ez volt a huszadik század elején született nyelvi relativitáselmélet alapgondolata. A Whorf-Sapir hipotézis szerint az ember világképét nagy mértékben anyanyelve határozza meg. Ezt kísérletekkel is igazolták. Azok az emberek, akiknek anyanyelvében sok színnév szerepelt, jobban megkülönböztették egymástól a színeket, mint akiknek a nyelvében kevés van. Van két olyan nyelv a világon, amelyben csak két színnév van a világos és a sötét dolgok megnevezésére. Ez nem jelenti persze, hogy ők fekete-fehérben látják a világot, mint egy régi tévén, de a színes korongok szétválasztásában közel sem voltak olyan ügyesek, mint azok, akiknek anyanyelvében más-más szót használnak a kék, a zöld és a kettő között levő türkiz megnevezésére.
A nyelv egyértelműen hat az emberi viselkedésre. A közlekedési szakemberek és a rendőrök sokat mérgelődnek azon, hogy az autósok nem a szabályoknak megfelelően használják a sztrádák szélső sávjait. Itt tulajdonképpen csak a közlekedni képtelen járművek állhatnának, gyakran előfordul azonban, hogy emberek egyszerűen leállnak, és nyugodtan piknikeznek, veszélyeztetve ezzel a maguk és mások épségét. A félreértésnek nyelvi oka van. Ha nem leálló sávnak hívnák ezeket, hanem a veszélyre utaló megnevezéssel látták volna el őket annak idején, fegyelmezettebbek lennének az autósok.
A nyelvi befolyásolás mindennapi eszköze a politikusnak és a propagandamédiának. Ha egy politikus azt mondja, jövőre ennyire fog emelkedni az önkormányzatokban dolgozók fizetése, az pragmatikai szempontból egy ígéret. Ha nem annyi lesz, számon kérik rajta. Elég azonban egy kis nyelvi trükk, ható igének hívják, hogy úgy ígérjen, hogy nem ígér. Ha azt mondja, jövőre vagy tíz év múlva a hazai GDP elérheti az osztrákok (spanyolok, németek stb.) szintjét, azzal azt mondja: vagy elérjük vagy nem. A ható ige a hatalomban levő politikusok kis csodafegyvere. Az emberek meg ígéretnek veszik. Hiába, jobban kellett volna figyelni a nyelvtanórán.
Hasznos jószág a feltételes mód is. Ezt a baloldal feltételezett cselekvéseire használják. "A baloldal már régen árat emelt volna!" – olvassuk a magabiztos nyilatkozatokat azoktól, akik nemcsak a jövőbe látnak, hanem az alternatív, baloldali kormány igazgatta jelenbe is.
Most már csak csak egy fontos tanács maradt kezdő politikusok és propagandaügyi médiamunkások számára: Mondd el sokszor! Ha sokszor hallják, annyire ismerősnek tűnik, a végén el is hiszik.
Ezt a trükköt sem magyar földön találták ki. A hajdani Szovjetunióban az ötéves terv minden egyes évének volt egy külön jelzője. Amikor orosz szakosként részképzésen Leningrádban tanultam, éppen az ötéves terv harmadik, "döntő" évében jártunk. A rádiós, tévés hírekben minden harmadik mondat így kezdődött: "Most, az ötéves terv döntő évében különösen fontos..." Akkor mesélték orosz társaink azt a viccet, hogy egy részeget bevisznek a detoxikálóba. Megkérdezik, hogy hívják, nem tudja. Megkérdezik, hol lakik, azt se. A munkahelyét se. Az orvos kétségbeesetten kérdezi: Hát mit tud maga egyáltalán? "Most vagyunk az ötéves terv döntő évében."
A lényeget tudni kell, a rezsicsökkentés csökkentésének idején különösen.