Az ígéret szép szó… Szerintem az olvasóim zöme kapásból be tudja fejezni a közmondást (a többieknek ott a gugli). Valahogy belénk ivódott, olyan sokszor hallottuk gyerekként a felnőttek szájából, sokszor korholóan vagy épp megelőző csapásként, hogy ne fogadjunk meg olyasmit, amit nem tudunk vagy nem akarunk megtartani. De vajon fordítva is igaz? Ha elkezdenénk összeszámolni, magunk is meglepődnénk, hogy hány olyan ígéretet teszünk hetente/havonta a gyerekünknek, amelyről már a megfogalmazás pillanatában tudjuk, hogy nem tartjuk magunkra nézve kötelezőnek. Persze számos mentőkörülményünk van: csak időt akartunk nyerni az ígérettel; mi, felnőttek jobban átlátjuk a dolgokat, ezért változtatjuk meg a döntésünket később; ráadásul azt is sejtjük, hogy bármikor közbejöhet valami. Nem túl meggyőző egyik sem.
Duska is szereti megígérni, hogy este isten bizony rendet tesz a szobájában, és nem nekem vagy a nejemnek kell összeszedegetnie az eszményi káosz eredményét, ám rendszerint történik valami. Kitörhetne belőlünk ilyenkor a pedagógus (néha ki is tör), jöhetne az automatikus büntetés, ám ehelyett próbálunk mérlegelni, számba venni a felmentő körülményeket, amelyek mindig szép számban sorjáznak elő a fantáziával igencsak megáldott gyermekünkből. (A felolvasott könyvek megtették a maguk hatását.) Ám ennél is érdekesebb, amikor ő kér számon minket. De hát megígérted, szegezi nekünk ösztönös hangsúllyal, és olyan mély fájdalom és csalódás rezeg a szavakban, mintha végképp és visszavonhatatlanul cserben hagytuk volna. Az a legrosszabb, amikor már nem is sír, csak a tekintetét emeli rám némán, fürkészőn.
Ráadásul most már egyre inkább belát a szavaink mögé. Nem lehet csak úgy, puszta szómágiával eltüntetni a csalódást, a keserűséget. Meg nem történtté tenni a dolgot. Nincs varázspálcánk, a mentegetőzéseink pedig egyre gyengébb lábakon állnak, persze néha még sikerül megúszni, hiszen akad egy-két vis maior a tarsolyunkban. Ám a kristálygömb meghasadt, a tökéletesség burka megrepedt, és a réseken át már rálátni a gyengeségeinkre, következetlenségeinkre, gyarlóságunkra. És bizony Dusi is ráébredt már arra, hogy a szűk környezetét alkotó felnőttek is tele vannak jellem- és egyéb hibákkal. Néha szóvá is teszi (ez a jobb), máskor pusztán tudomásul veszi, akár egy könyvelő.
Gyerekkoromban, ha valaki szóvá tette a felnőttek hibáit, vagy csak célzott rá, akkor mindig azt mondták: De kinyílt a csipád! És ebben nem a büszkeség dominált, hogy lám, a gyerek már ennyire okos, nem lehet bármivel átverni, hanem életbe lépett a mentőhadművelet. A vészterv, amely erővel akarta visszaszerezni a tekintélyt, elnyomni az eszmélés csíráit. Egy felnőttnek nem lehetnek hibái, vagy ha mégis, akkor az csak rá tartozik, legfeljebb a házastársára, de semmiképp sem a gyerekre. A sarj dolga az alkalmazkodás, az utasítások zokszó nélküli teljesítése és pont.
Dusi is egyre élesebben látja, hogy ki az, aki nem teszi félre miatta a laptopot és a telefont, pedig játszóteret ígért és kosárlabdázást, kinél áll csak a szavak szintjén az első helyen, de igazából minden más fontosabb. Ki az, aki órákat ígér, de csak perceket ad. Most még elfogad mindent a gyerekkori bölcsességével, de ezek lesznek azok a hibáink, amelyek ellen már a kamasz kíméletlenségével lázad majd fel. Akkor ül össze az ítélőszék, amely a fejünkre olvas majd mindent. És amilyen fontos pillanat lesz ez neki a fejlődése szempontjából, olyan fájdalmas nekünk. A feltorlódó elmaradt ígéretek hirtelen visszahullanak a fejünkre düh és indulat formájában.
Nem emlékszem, hogy én milyen stációkon keresztül jutottam el odáig, hogy kamaszként meg legyek győződve arról, hogy nekem vannak a legbénább szüleim. Begyepesedett, merev bádogemberek, akiket évek óta nem olajoztak meg. Fülsértően zörögnek az ember fülébe, ahelyett hogy valódi figyelemmel engem hallgatnának meg. Pedig ha jobban figyelnek rám és nem csak a saját zajaikra, akkor megúszhattam volna néhány pályaválasztási zsákutcát: a gépészmérnöki, fogtechnikusi kitérőt vagy épp az asztalosságot, amit ma sem tudom, milyen megfontolásból gondoltak használható mentőötletnek. Hiszen a vak is láthatta, hogy imádok olvasni, jó vagyok fogalmazásból és szeretek is írni. Mentségükre legyen szólva, kényes időpontban kellett volna jól dönteni, 1990-ben, a diktatúra és a szabadság határán billegve. Jó pár évbe beletelt, amíg korrigálni tudtam, és eljutottam a filozófia szakra, ami a legközelebb esett ahhoz, amit szerettem volna. Mai fejjel egyből művészettörténetre iratkoztam volna be, és azonnal magam mögött hagyom a matematika és fizika amúgy csodálatos, de számomra idegen világát.
Szerencsére az inga visszalengett, amikor először kerültem el otthonról, és belevetettem magam az aradi főiskolások életébe, mert a megannyi izgalom és újdonság ellenére, hirtelen ráébredtem, hogy milyen jó hazatérni a bádogemberek közé. Hogy senki sem képes rajtuk kívül megadni azt a nagyon biztonságos, nagyon elemi érzést, amit otthonnak mondunk. Az egyetlen ígéretet, amiben soha nem csalódtam.
