Ács János végtelenül nyughatatlan ember volt, a nagy tehetségű önsorsrontók táborába tartozott. Maga is pokolra ment azért, hogy a színpadon hitelesen ábrázolja a világ szörnyűségeit. Emblematikus produkciójává vált a Marat halála, a kaposvári színház fénykorának csúcsteljesítménye, amelyre buszkaravánok gördültek az ország minden tájáról, amely több mint százszor ment a vidéki kisvárosban, s amely a belgrádi világszínházi fesztivál három jelentős díját is elhozta.
Alighanem kevés előadás váltott ki olyan erőteljes emóciókat mint ez. Felzaklatott állapotba kerültek tőle a nézők. A darabbéli őrültekházába, ahová bezárták a nem kívánatos személyeket, belelátták az országot, magukat. Az előadás vége a hatalmas Corvin köz-képpel, a kikiáltóval, azaz Máté Gáborral, kezében egy utcakővel, és szaggatott zokogásával felidézte az 56-os elbukott forradalmat, az elbaltázott lehetőségeket. A rendszeres húsz-huszonöt perces vastaps, tüntetésszerű ünneplés, a felhevült színészek és közönség nyilvánvalóvá tette az elkeseredettséget, elnyomottságot, és olykor azt az érzetet keltette, hogy már-már egy újabb forradalom táptalaja lehet.
Ács a karizmatikus személyiségével képes volt átlelkesíteni azokat, akikkel dolgozott, és a nézőket is. Hadaró, olykor dadogásba torkolló beszéddel, széles gesztusokkal, lázas tekintettel, depresszióra hajlamos, nyughatatlan alkattal rendelkezett. Az alkohollal mind behatóbb barátságot kötött, tündökletesen induló, de viszonylag gyorsan hanyatló karrier volt az övé.
Sándor L. István vaskos, nagy alakú, kis betűs könyvben, a saját kiadója, a Selinunte gondozásában, Ács János színháza címmel, most megrajzolta pályaívének első részét. A Marat halála előadásáig jut el. Azt írja, a többihez újabb kötetre lenne szükség. Nem tárgyalja Ácsnak az Arany János Színházban, az Új Színházban és a Győrben töltött időszakát, tanári tevékenységét, sajnálatos lejtmenetbe kerülését, ami közben azért még létrejöttek fontos produkciók, de adódtak feltűnő bukások is. Lelkiállapotától nyilván nem függetlenül, meglehetősen hektikussá váltak a rendezései. A szerző kritikák, dokumentumok, a maga emlékezete alapján megidézi az életmű első részét. Részletes elmélyültséggel taglalja az előadásokat, felelevenít jeleneteket, kortörténeti adalékokkal szolgál.
Nekem is bőven van mit felelevenítenem. Ács színpadi bölcsője a Paál István nevével fémjelzett szegedi Egyetemi Színpadon „ringott”. Paál szintén karizmatikus volt, és még nála is elkeseredettebben önsorsrontóbb. Legjobb produkciója, később nekem élete derekán nyilatkozta is, hogy soha nem fog tudni jobbat csinálni, a Kőmíves Kelemen volt, amiben Ács adta a címszerepet. Felfokozott indulatokkal, lehengerlően lázas hevülettel. Az egész előadás elsöprő erejű volt. Az akkoriban haladó törekvéseknek otthont adó Fővárosi Művelődési Házbeli vendégjátékon a földön is körbe ültük a játékteret, amin olyan felzaklatottan száguldoztak a szereplők, hogy tartani kellett attól, nekünk rohannak, legázolnak bennünket. Netán minket is áldozatként beépítenek a falba. Sokkoló produkció volt, félelmetesen magas hőfokú, arról, hogy mindenünket bele kell adnunk abba, amit meg akarunk valósítani, és ezért esetleg semmi sem drága. Ez persze már vitatható, de akkor inkább az érzelmekre hatott az egyszerre letaglózó és felemelő előadás, ami olyan döbbenetes erejű volt, hogy tapsolni sem lehetett utána. Néma gyászolókként, a földön élettelen testekként elterülő szereplőkön átlépkedve hagytuk el a termet. Aznap hamarosan tartottak még egy előadást. Annak közönsége már bebocsájtásra várt. Elvegyülve közöttük, rögvest belógtam a következő „menetre.” Olyan elementáris volt az élmény, hogy azon nyomban újra részesülni akartam benne.
A Kőmíves Kelemen lehengerlő teljesítménye után, ahogy egyébként csaknem egy évtizeddel később Kaposváron a Marat halála kiugró sikerét követően is, felvetődött a hogyan tovább kérdése. Hogy lehet ezt túldobni, hogyan lehet tovább lépni? A szegedi együttes esetében „besegített” a politika, amelyik akkoriban módszeresen számolta fel az általa veszélyesnek tartott, ellenzékinek minősített amatőr színházakat, amelyeket ma függetleneknek mondanánk. Megszűnt Paál csoportja, akinek még a szülővárosa elhagyását is, finoman fogalmazva, erőteljesen javasolták.
Ács beiratkozott a színművészetire. Sokat tanult Ádám Ottótól, akinek azonban a színházi ízlését képtelen volt elfogadni. Az ő ízlését viszont – ahogy Sándor L. is írja – igencsak befolyásolta Molnár Gál Péter, a korszak meghatározó kritikusa, akivel barátokká is váltak. Gyakran együtt mentek színházba, ilyenkor látni lehetett, hogy a szünetekben, az előadások után élénk eszmecserét folytatnak.
A különleges tehetségeket befogadni kész kaposvári teátrum vált újabb szakmai otthonává. Meglehetősen markáns produkcióval tette le ott a névjegyét, a nálunk azóta sem eléggé ismert Gombrowicz Esküvő című „álomittas” látomásával. Amiben inkább az álom törvényszerűségei érvényesülnek, mint a valóságé, miközben pedig a szürrealitásban tobzódó jelenetek tükrözik a nem túl boldogító realitást. A kiváló produkciót nem tudta elfogadni a kaposvári közönség zöme. Többször is mindössze néhány tucat nézőnek játszották a nagyszínpadon. A budapesti vendégjátékon viszont, zsúfolt ház előtt, fergeteges sikert aratott. A szakmából jó néhányan ekkor figyeltek fel Ácsra. Ugyanebben az évben rendezte Wedekind A tavasz ébredése című művét a Józsefvárosi Színházban. A külvárosban nyíltan beszélt az ébredező szexualitás okozta súlyos traumákról. Amiről hallgatni illik, azt ő közszemlére tette. Ahogy a Kőmíves Kelemenben, úgy ezúttal az ő rendezésében is – közel sem utoljára – szinte tapintható volt a testek kipárolgása, aminek megjelenítéséhez nagyon értett. Az általa Kaposváron színre vitt Szentivánéji álomban is alaposan összegabalyodtak a testek, és jócskán összekuszálódtak az érzelmek. Nem felhőtlen mókázást rendezett Shakespeare remekművéből, bár rengeteget lehetett nevetni. De megmutatta a félrevezetett, feldühödött szerelmesek pusztító indulatait is. A Játékszínben pedig a Komédiásokkal bizonyította, hogy magabiztosan, sikeresen tud odatenni egy bulvárdarabot is, és még plusz tartalmakat is képes beleplántálni. Ezután következett a Marat halála korszakos, felejthetetlen előadása. És itt abba marad Sándor L. alapos könyve. Én tovább akartam írni a portrét, de magam is kifutottam a megadott terjedelemből.
Utolsó időszakában gyakran volt letargikus, jóval 66 esztendősen bekövetkező halála előtt érezni lehetett, hogy kifelé tart az életből. De igencsak fontos életművet hagyott maga után. Ezért, előbb vagy utóbb, elkél majd róla Sándor L.-től a második kötet.
